Wagner Moura a Népszavának: Ó, barátom, ön jön abból az országból, ahol nem tudják eldönteni, hogy Putyin vagy Zelenszkij az igazi diktátor?

Színházi, mozi- és sorozatszínész, immár filmrendező is. Milyen volt együtt dolgozni az egykori filmkritikussal, Kleber Mendonça Filhóval?

Remek! Vicces, hogy ezt kérdezi, mert húsz évvel ezelőtt találkoztam vele itt, Cannes-ban, amikor a Lower City című filmemmel hívtak meg. Pontosan emlékszem, hogy amikor Kleber interjút készített velem, mint most ön, azonnal megkedveltem őt. Piszkosul okos volt, és kiderült, hogy egy régióból származunk, Brazília északkeleti részéről. Ő Recifében született, én salvadori vagyok. A beszélgetés olyan jól sikerült, hogy a feleségem kért egy közös fotót tőle. Aztán idővel elkezdett filmeket rendezni. 2012-ben készített egy filmet, a címe Neighboring Sounds volt. Amikor megnéztem, úgy gondoltam, hogy ez az egyik legjobb brazil film, amit valaha láttam. Szóval, a kérdésre a válaszom, hogy úgy gondoltam, szeretnék együtt dolgozni ezzel a kritikussal. Valami közös munkát akartam vele. De Klebert a barátságon túl ami igazán összekötötte velem, az a politika volt. A korábbi kormány ellen sokat protestáltunk együtt. Nem akarom megnevezni, mert fasiszta rezsim volt, így ha nem volt muszáj, Brazíliá­ban sem akarták kimondani a nevét.

Úgy gondolom, nemcsak civilként protestált, hanem művészként is.

Így van. Újságírók, egyetemek, tudósok, művészek, akik mind nagyon-nagyon súlyos támadásoknak voltak kitéve. A hazám ebben az időszakban a világ autokratái­nak és autokratikus rendszereinek volt az élő kézikönyve. Nagyon szenvedtem ettől, mert aki hangosan felszólalt, az jobban szenvedett. Ez olyasmi, amit Donald Trump is csinál, hogy megfélemlítse azokat, akik nem értenek vele egyet. Rendeztem egy filmet Marighella címmel, amely a diktatúra elleni fegyveres ellenállás vezetőjéről szólt. 2019-ben mutattam be a Berlinalén, de két évet kellett várni, hogy Brazíliában vetíthessük. Mondjuk ebben a filmben arra keressük a választ, hogy lehet elviselni az elnyomást.

Na meg harcolni ellene, nem?

Hát igen, de pontosan mi is az, amit te megtehetsz – ez az igazi kérdés. Én azzal vettem fel a harcot, hogy producerként felkaroltam a filmet, és volt merszem megrendezni. A világ összes diktatúra alatt szenvedő emberének szól. Elmúlt az öt évük, most már biztonságban vagyunk, de nem mindenki ilyen szerencsés. Ugyanakkor mindannyian, minden országban egy nagyon polarizált időszakot élünk át, ami szerintem a legnagyobb fenyegetés minden demokráciára nézve. Nincs interakció, nincs párbeszéd. A Polgárháború című filmem után kezdtem el igazán odafigyelni azokra az emberekre, akik politikailag másképp gondolkodnak, mint én. Mert régebben nagyon kedves és cuki módon élveztem a filmsztáréletet. De most már végighallgatok egy nácit is, mert amit gondolnak, az nagyon veszélyes, és nem lehet őket félvállról venni.

A titkos ügynök is egy diktatúrát mutat be; ezt is – elnézést, hogy kimondom a nevét – a Bolsonaro-rezsim ihlette?

Nem, nem járt a fejünkben Bolsonaro. Meg sem érdemelné. Kleber filmje sokkal inkább a „támogató táborról” szól. Azokról az emberekről, akik valamiért hisznek a diktatúra erejében, sőt a részének tartják magukat. Dermesztő az a gondolat, hogy mennyien lennének, akik visszaépítenék, ha lenne rá lehetőségük.

Ezt azonban nem szabad hagynunk. Felteszem a kérdést: hogyan lehetséges, hogy nem foglalkozol ezzel? Megpróbáljuk megjeleníteni, mi történik az életünkben. És talán, remélhetőleg, ez másoknak is jelenteni fog valamit. Amúgy nagyon kíváncsi vagyok, mit gondolna erről a filmről a szélsőjobb. Álljanak ki és mondjanak valamit!

Hogy is fogalmazzak: Marcelo Alves, a karaktere a filmben nem jár túlságosan jól az igazság keresésének következtében.

Valós karakterről van szó, akit a diktatúra megölt. A film célja az, hogy felhívja a figyelmet a brazil történelem számos szereplőjére, akinek a nevét elfeledték, nem beszélnek róla. El vannak temetve, ahogyan sok más embert is eltemettek, például a favelákban meggyilkolt feketéket, akikről senki sem tud. Ez a Marcelo csak egy olyan ember volt, aki nem akart harcolni a rezsim ellen. Nem akarta megdönteni az elnököt. Nem akart harcolni a diktatúra ellen. Csak meg akarta őrizni az értékeit, és az lenni, aki volt.

Olvastam El Salvador elnökéről, Luke Kellyről. Az országlakók nyolcvannégy százaléka szavazott rá. És igen, tett valamit. Az erőszak mértéke ebben az országban valóban olyan volt, mintha kicsúszott volna az irányítás alól. De mégsem, a felnőttek kettő százalékát bebörtönözte. És El Salvador lakói azt mondják, hogy természetesen vannak ártatlanok is a börtönben.

Ez nagyon durva.

Még ha nem is vagy hős, már az a tény, hogy képes vagy azt mondani, apám és anyám jobban nevelt… – nem hiszem, hogy ez helyes. Ez veszélybe sodorhatja az életedet. Szóval, amit szeretek A titkos ügynökben, az az, hogy ez nem egy diktatúráról szóló alkotás, mint az én filmem volt. Ez egy film, amely a diktatúra idején játszódik, és arról szól, milyen egy ilyen helyen élni.

Magyarországról jövök…

Ó, barátom, abból az országból, ahol nem tudják eldönteni, hogy Putyin vagy Zelenszkij az igazi diktátor, pedig egyértelmű, hogy ki támadott meg kit.

Mert a kollektív emlékezet arról, hogy az oroszok Magyarországot is megszállták korábban, úgy tűnik, szertefoszlott. Mit gondol, Brazíliában mennyi ideig fognak emlékezni?

Egy dologról fogok beszélni, ami szerintem nagyon fontos, és ami az újságírók dolgát is érinti. Ami igazán megrémít, az az, hogy az igazság, ahogy mi ismerjük, hamarosan véget ér.  És ez nagyban összefügg a demokrácia fontos pilléreként működő újságírás hanyatlásával. Nem véletlen, hogy ezek az emberek egyre csak támadják az újságírást, s azt mondják, hogy az újságírók hazugok, és az újságírás is az. Mert kritizálni lehet az újságírást, különösen a tőke, a nagy újságírói vállalatok pénzének hatását. De én is újságírást tanultam, mint önök, és azért jártunk abba az iskolába, hogy megtanuljunk olyan dolgokat, mint a tények ellen­őrzése, minden oldal meghallgatása. Manapság pedig mindenki a közösségi médiából, a WhatsApp­ról, az Instagramról szerzi az információit. És ami még rosszabb, ha van politikai gondolkodásod, akkor a fejedben máris olyan dolgokat látsz, amelyek illeszkednek a bal- vagy jobboldali gondolkodásmódodhoz. Ez pedig fokozza a polarizációt és azt a dolgot, amit az imént említett, hogy mindenki úgy gondolkodik, hogy talán Zelenszkij is diktátor, és talán holnap már mindenki ezt mondja. Az újságírás mint a demokrácia fontos pillére, erősen hanyatlik. Ez nagyon ijesztő számomra. Csakúgy, mint az AI és a technológia fejlődése, ahol valaki a te arcoddal, a te hangoddal sok mindent mondhat, és az nem te vagy.

Korábban említette Trumpot. Mit gondol, őt miért választották újra?

Kettő nagy különbség van Brazília és az Egyesült Államok között. Az egyik, hogy a fasisztákat nagyon gyorsan rács mögé raktuk, a másik, hogy mi tudjuk, milyen diktatúra alatt élni, az amerikaiak még nem. Szóval, nálunk egészségesebb jelenleg a demokrácia, mint náluk. Korábban Brazíliában volt egy úgynevezett amnesztiatörvény, amely megbocsátott minden emberkínzónak és gyilkosnak. Argentínában nem volt ilyen, a bűnösöket ott rács mögött tartották, ott nem juthatott volna Bolsonaro hatalomra. Az egyik dolog, ami aggaszt, az az, hogy igen, a demokrácia a végrehajtó és a törvényhozó hatalom egyensúlyán alapul. De ez az egyensúly sok országban veszélybe kerül, olyan országokban, ahol a végrehajtó hatalom vezetője autokratikus tendenciákat mutat. Láthatjuk ezt az Egyesült Államokban.

Ahogy beszélgetünk, nem csodálkozom, hogy szereti a politikai szerepeket, még Hollywoodban is „harcosokat” alakít.

Mert minden politika. Ha azt hiszi, hogy egy „ártatlan” vígjáték nem politikai céllal készül, akkor nagyon téved. Szóval, ha már ez van, akkor a menőbb szerepeket vállalom el, mintsem hogy valami fehér köpenyes dokit játsszak, aki percenként más ápolónővel kezd viszonyt.