Azért van az egész, azért cipel, és cipelni is fog magával mindenhova, ő sem tudja, meddig, mivelhogy utolsó rémálmában azt álmodta, s álmodtam vele én, hogy Apával disszidálunk Bécsbe. Megszöktetett, de én is el akartam menni, ami igaz, minden igaz, azt szerettem volna, ha édesanyám is jön, de Anya – nem mondta meg, miért, mert elvileg jött volna, Apa idős életkora csupán kifogás volt –, semmiképp nem akarta elhagyni ezt a nem tudom mit. Tényleg, nem csak álmunkban nem. És nekünk Apával az a pechünk, hogy az ő lelke ránk borul majd,
mert úgyis elmegyünk,
még a teherkocsiban is olyan ő, mint az anyagtalan fátyol, képtelenek vagyunk lekaparni magunkról, miközben begyömöszöljük magunkat egy nagy fekete, megzsugázott kocsiba, ZISZ-115, a Cserepes Karcsi szerezte, ő is szökik a családjától, itt hagyja őket koldusbotra. Anya nem szereti. Apa végig fogni akar, hogy Anya ne számítson, mint a barátját át akar ölelni, de én meg valahogy nem akarom, mármint Anya álmában, aki nem győzi figyelmeztetni Apát, hogy ez az egész felelőtlen kaland, és árt a gyereknek. Anya a vállunkon, a fejünkön pityereg, később majd zokog, habár nem a teste ez, gondolom álmomban, vagy gondolja ő, hanem ő, te, ezt nem tudom elmagyarázni, jajong, azt is mondja, Apát így viszi el a szívroham, nem viszi, Apa nevet, anyukám, te is jönni akarsz, ha majd észreveszed, hogy milyen könnyen röpít a szabad istenek földjére igenis pont ez, a ZISZ-115 kétszáz lóerő, megállíthatatlan, és már a kocsiban, mert lehet, tölcséres karamellafagylaltot kapok, szabad, amit nekem nem szabad, a krónikus bronchitiszem miatt, egy nagy kettes a Nyugat fagyiban, karamella, eper, vanília, citrom, most jön a rémálom legrémesebb része, egy ilyen hosszú fagylaltos álom-rész után elfelejtem Anyát, életemben először, kimegy a fejemből, dühös is vagyok rá, és csak akkor érzem, amikor a nagy tölcséresnek az alját a szájamban összeroppantom, hogy az anyám hiányozni is fog, már egy fél gombóc fagyi jól hűti a torkom, de az egészet elrontja édesanyám árnyéka, ott valami nagy zűrbe keveredem, Anyát a világon legjobban szeretem, és főleg, természetesen, de félek is tőle, nem érdekli, hogy én mit akarok. Akkor kicsoda. Az életemet nem ronthatja el.
Tanítás előtt szívünkre tett kézzel kell énekelni:
„Hozzá a hűségünk,
Emberhez a hűség.
Aaanya! Kiált a harc fia.
Anya vagy, az igazság hona.”
Akkor kizuhantam.
Azt hittem, a kocsiból. Az ágyból. Mióta megöltek, amikor a csempére feküdtem a Szecska gyerekmedencéjében a múltkor, mindig kigurulok, hogy ne ugorjanak rám, nehogy megtörténjen. Mindenhonnan, mindig. Még ágyból is éjjel. Amikor zuhantam, füstöltem, azt hittem, füstté válok, ha nem láthatom többé édesanyám, mint a Buchenwaldban, aminek a képeibe „Buchenwald, eredeti fotók” – már nemegyszer sikeresen beleképzeltem, odaképzeltem magamat, én, állat, de most nem tudtam olyan gyorsan visszaképzelni magam a hivatalos valóságba, vagyis azt álmodtam, szerintem azért, mert még zuhanás közben viharos lelkifurdalásom támadt, mert akkor fogtam fel, hogy mit csinálok, fütyülök az anyám fekete lelkére, leplére, nem a lelkére, a lelke árnyékára, füst akarok lenni, illetve egy nagy frászt, rettegtem füst lenni, de próbáltam, kipróbáltam, és lehet, minden lehetséges, csakhogy láttam, nem füst vagyok, hanem a gyereke, és az rám jellemző, hogy az nem jut eszembe, hogy ez nem az én rémálmom, hanem az övé.
Anya sírt álmában.
De mikor ránéztem, már nem sírt.
Vagy egyáltalán nem is, de tény, én kunyiztam apámnak az előző napokban, hogy most mi ketten szökjünk ki, mi ketten, átmenetileg hagyjuk itthon Anyát, úgysem bírja ki nélkülünk, másnap dühöngve jön vonattal, utánunk, ismered, a Cserepes Karcsi bácsi is mondta, még a vonat is átrohan a határon simán,
még,
nem tudni, hány napig
van ez a lehetőség,
most,
ám Apa csak játszik a gondolattal, és velem.
Én nem játszom, édes kisfiam, mondta,
veled ellentétben,
ámbátor azt te sem gondolod komolyan, hogy itt hagyjuk? Nem hagynám el Anyát még átmenetileg sem, szerinte is emigrálni kéne, de ha most nem akar jönni, és mi elmegyünk, senkink nem marad. Nehogy mondd anyádnak, hogy te itt hagynád, nem igaz. Álmodban se mondd.
Füst vagyok-e már?
Hogy menjünk, volt, hogy imádkoztam érte!
Ami röhejes, nem tudok imádkozni, nem is tanítottak, mert a vallással sok a csalás, a papok, tudod, a sötétség, magyarázta Anya, de akkor imádkoztam, a gardróbban, mert feljöttem a pincéből és odabújtam, veszekedtek, menjünk-e, ne menjünk, a hallban kiabáltak, nem tudták, hogy hallom, azt hitték, lenn vagyok, a pincében, mint akkoriban sűrűn, kínomban felmásztam a szekrényajtó-falra, mert úgy bőgtek egymásra, mint az oroszlánok, meg mindenféle hangon, mint két idegen, az anyám mintha nem is az apámnak a felesége lenne, mintha én nem lennék, nem durvák voltak a szavaik egymáshoz, hanem olyan végsők, itt ne lássalak, vidd, ami a tiéd, hát ők így nem szoktak, most mégis, Anya nem csak ordított, elfúlva sziszegett, gyűlölt idegenként beszélt az apámhoz, kínomban felmásztam a szekrényajtó-falra, kiabáltam a nagy Istenhez, ha mégis van, én ki akarok menni,
ki akarok menni!
Azt is mondtam neki, hogy Isten, ide figyelj, mert irtózatosan fontos lett volna, hogy ha létezik, segíts, nem lehet, hogy ennyire nem szeretik egymást, fel-felszökött a fejembe a vér, most dől el a sorsom, most is azt gondolom, ha úgy vesszük, hogy most van, amikor megpróbálok felmászni a falra, amire nem lehet, például nem is fal, a tíz körmömmel kaparom a lakkot a vajfehér ruhatároló szekrényajtó lakkját,
karistolom tíz körmömmel,
nincs Isten, ez szekrény, mindenféle ruhák, gatyák, estélyi ruhák, és az előlem dugdosott békebeli újságok, még Rákos előttről, padlótól plafonig, egy másik világ, rakások rakásra, a tükröt is kaparom, egy helyen itt az van, tükör, tetőtől talpig, már azt is kapargatom, a jövőm forog kockán, Rákosé marad az életem, Káderé, ezeké a szörnyetegeké, vagy átlépjük a határt, innen el kell menni, innen el kell menni, aki isten, tudja, Anya miért nem tudja? Gyáva disszidálni. Ebben a locs-pocsban?
Vagy okos?
Ha Apa győz, akkor kimegyünk!
Először elviselhetetlen ragyogás, aztán óriás üdvrivalgás, sírás, ölelés, régi barátok, egymás kezébe adnak, hálákat adnak Apának, meg kis pénzt, Apa így gondolja, biztos benne, csak kölcsön az induláshoz. Kiszállok a világba, mint a János vitéz, griffel! Szeret a griff, megülök a hátán, kíváncsi vitéze. Azt szeretném látni, hol vagyok húszéves? Az milyen! De jó! Párizsban vagyok vendégdiák, mindenre van pénzem. Mondjuk, argentin pénz. Még nem is tudom, milyen. Elveszhetek benne. Ők is elveszhetnek. Nincs pénz. Az nincs. Anya igaza. Mindig igaza van? Pedig látom a jövőm, hát persze képzelem, ha bárki észrevenné, úgysem veszi észre, hát azt pont nem lehet, a sorsot előre megmondani, de azt kell mondani, most jól gondold meg, Anya, ha szeretsz, amit te mindig mondsz, és a jövőnk múlik rajta, akár elmegyünk, akár maradunk, majd rád fogok ujjal mutogatni, ő nem akarta, maradtunk sötétben, nem engedte vezetni magát, hogy Apa Paragvajban tejben-vajban fürdesse, őt is meg engem is, vagy Nikaraguába! Gyerekek, a lehető legmesszebbre kell innen mennünk, mert az egész egy sár, álomnak rémálom, valóságnak meg szar. Ha nem Ember, akkor Hitler. Ha nem ő, akkor meg a Matuska Leó. Mindig van egy újabb. Most elfog a kellemetlen érzés. Csak egy kérdés. Ki dönti el, hogy itt mindig az legyen, ami van? Az Ember Embersége? Ez itt a duma. Isten nincs, törölve. Csupa Békekölcsön. Kaparom a falat. Nem is hallom már a szüleimet. Tudom nem hallani, elsüketíteni tudom magam, képesség. Bukfenc. Anya miattam nem akar elmenni, tudja, hogy szeretem Magyarországot. Ő nem. Megölték a szerelmét. Avval megölték őt is. Megölték. Magyarok? De látja, ő látja, hogy szeretem az eget. A Petőfi tér felett. A Napot. A lángos illatát. Arról már tartottam előadást neki. Pedig akkor nem is ettünk lángost. Vagy talán azért. Szerettem volna. Én a megszállás miatt szeretnék elmenni, a forradalom veresége miatt, de az iciri-piciri kismacska, akit Anya ismer, bennem, Anya tanította, írta Móricz Zsigmond. Maradni akar, nehogy még elvesszen. A kismacska. Engem néz magyarnak. Belepirulok a télikabátomba. Elönt a láng, az érzés, ami végiglángol, fölém nő, szeretem, többet tud, aki szeret, szereti a másikat, azt mondja, többet tud nála, és nem találhatod ki, hogy ki szeret, ha igazán szeret, csak utólag, ha már szereted, egyszerűen tudja, szeretetből tudja, és te elismered, mint én, egy pillanatra akkor, na, mondjuk egy hosszú pillanatra,
most,
mindig csak utána nekem jön ez a most, úgy feldönt, mint a túl heves kutya, nem tudja, hogy feldönt, pofán üt magammal, pirosló pofával megvigyorogtat, előkap belőlem engem, aki nincs, ha ő nincs.
Mintha én győztem volna. Micsoda meglepetés. Itt hagytalak volna. Lemásztam a falról. El is felejtettem. Nem is én vagyok, hanem a félelmem, ami alva is befészkel mellé, éjszaka, ha fél. benne ismeri ki magát. Apának se való az emigráció. Orcáim bármilyen PIRODAT kibírnak. Kalandor szélhámos, önző, saját élet. Eléje ugrom, az arcába nézek, lássa a pofám. Rá van írva: bocs, itt essek el én, a harc mezején, itt folyjon az ifjúi vér ki szivembül…
– Hülye vagy?! Bohóckodsz? Nehogy ránk lőjenek miattad a végén!
Visszamegyek a helyemre, mögéje.
Félek is tőle most, asszem, nem bánja, amúgy nem szereti.
A legtöbb férfi nem mer az arcába nézni, lesütik a szemük. Apa elismerően csóválja a fejét, mikor Anya villámló tekintettel néz rá, olyan dühös. Apára fintorog. Elcsúfítja magát! Apa meg egyre jobban nevet…! Most nézek körül: még mindig gyalogolunk, piroskás latyakban.
Mint a pokol!
