Én kifejezetten örülnék annak, ha arról szólna az országos disputa minden lehetséges fórumon, hogy lehet-e ülve, cigivel a szánkban, kicsit hamisan énekelni a Himnuszt. Hiszen ez azt jelentené, hogy már túlvagyunk a jóval égetőbb vitákon. Például azon, hogy megéri-e nekünk a kontinens legdrágább tűzijátékát megrendezni évente, hoz-e nekünk annyit a pillanatnyi büszkeségen meg azon kívül, hogy a költői szabadság mögé bújva lehet egy jót péterezni közben, pátoszosan, áthallásosan. Nyíltan, mégsem vállalva fel a következményeket, ahogy azt nyilván bátor eleink is tették.
Az sem lenne rossz, hogy ha mielőtt bárki szentségtörést meg egyebeket kiáltana, belelapozna teszem azt Nyáry Krisztián könyvecskéjébe (Általad nyert szép hazát), amely a Himnusz kalandos történetét foglalja össze igen olvasmányosan. Kiderülne például belőle, hogy Ajsa Luna kis epizódja messze nem a „legbotrányosabb” a nemzeti imádság nem kevés kanyart tartalmazó történetében, amelyet előadtak már szöveg nélkül is (az ötvenes években így jobban feküdt), és az is kimondottan érdekes, hogy mikortól illik állva és fedetlen fővel énekelni (nagyjából a millenniumi ünnepségsorozat idején vált ez szokássá). Az is kiderülne, hogy a majd kétszáz éves története során igazából semmilyen kitérő, politikai trükk vagy rendszer nem tudta igazán megtépázni a Himnusz tekintélyét és méltóságát. Mert az már jóval erősebbé vált pár sornál és lassan kanonizálódó dallamnál.
Ahogy ma is erősebb. Sőt, annyira erős már, hogy szerintem Ajsa Luna feldolgozásánál erősebb „kihívásokat” is elbírna. (Vagy talán innentől kezdve illene feljelenteni azokat a focidrukkereket, akik enyhén részegen, a muzikalitást teljesen mellőzve ordítják bele az éjszakába? Ugye, hogy nem. Hiszen ennek is megvan a maga bája, és abban a közegben bizony a himnuszunk így szól a „leghitelesebben”.) Persze arra most is jó egy ilyen álvita, hogy arról lehessen fröcsögni, ki hol tartózkodik jelenleg a magyarság nemzeti skáláján. Akik nem háborodtak fel, azok nyilván az árulók felé. Pedig hol van az megírva, hogy a hazát csak vigyázzban, gyöngyöző homlokkal és hajszálcsíkos öltönyben vagy kosztümben lehet szeretni? Nem férne rá olykor a hazára is meg a szeretetre is egy kis lazaság? Miért ne lehetne incselkedni vele, ha kissé már szemtelenül is? Mi van, ha az én hazám, Parti Nagy után, a susogós dzsoging? Nem bírná ki? Megsértődne? Kötve hiszem.
Addig eleven az örökségünk, amíg nem kezeljük szentként és törékenyként. Mert olyankor hajlamosak vagyunk vitrinbe zárni, és lábujjhegyen lépkedni mellette. És akkor már nem játszik vele a gyerek, nem kezdi dúdolni a mellékhelyiségben a felnőtt. Ha viszont meghagyjuk elevennek, és nem relikviaként viszonyulunk hozzá, akkor a mindennapjaink része marad, hol fésületlenül, hol ünnepélyesen. És vajon nem ezt akarta elérni igazából a költő, a zeneszerző? Ő vajon a múzeumba szánta vagy az élő, sokféle magyaroknak, hogy énekeljék időnként belátásuk szerint? Mert senki nem tudja olyan hamisan énekelni, hogy egy kicsit ne kezdjen el bizseregni odabent.