Olyan nekem ez az írás, mint egy váratlan utazás. Már vagy negyven sztori van felírva, amit szeretnék elmesélni, de mindig érkezik valami becsúszós szerelés, és új sztori tolakodik a sor elejére. A héten először a nők zaklatásáról akartam írni annak kapcsán, hogy megint zaklatta egy elmebeteg a „lúgos orvos” áldozatát, aztán elhatároztam, hogy a jelentéktelenség lesz a téma, mivel egy olyan szürreális napot töltöttem el egy megrendelővel és társaságával kertépítés közben, hogy tudtam, ennek kell lennie a heti sztorinak. Erre befutott a himnuszos vonat. Én azt gondolom, hogy vannak erősen beágyazott társadalmi hiedelmek, hazugságok, rituálék, avagy szokások, megszokások, amelyeket senki nem kérdőjelez meg, vagy ha igen, akkor abból hatalmas botrány lesz, amely korszaktól függően bünteti az elkövetőt, aki kilép a falanxból, vagy nem igazodik, rebellis szardíniaként nem arra úszik, mint a többiek.
Mivel már majd tíz éve külföldön élek, egyszerűen kopnak rólam a magyar társadalom szokásrendszerei, hiedelmei, kliséi. Korábban évente sokszor, tanárként, iskolai ünnepségeken: Himnusz, Szózat, meg vigyázzállás, ugye, gyerekeknek példát mutatandó, néha rászóltam a hátsó sorokban hangoskodókra, de megmondom őszintén, nem voltam túl buzgó ebben az elfoglaltságban. Olyan sokszor, az ünnepségek közben is járt az agyam, kérdéseket tettem fel, elemeztem a hallgatott dalok mondanivalóját. Például az „Itt élned, halnod kell” évekig arra késztetett, hogy azon morfondírozzak, milyen furcsa, hogy valaki, valahol, valamilyen hangulatban ír egy dalt, verset, szöveget, operettet, indulót, és annak mondanivalója, random módon, formálni fogja hosszú időkön át, milliós populációk élethez való hozzáállását. Lehet a mű melankolikus, avagy vidám, mennyire más lesz az adott emberi csoport habitusa!
Kongótól Iránig, Magyarországtól Kanadáig mindenhol vannak hivatalos, közös klisérendszerek, himnuszok, versek, öltözetek, zászlók, címerek, totemállatok, nemzeti eledelek, italok, játékok, ezeket minimum tisztelni kell, de valahol a szeretetet is megkövetelik, ha kell, vér árán is.
Párszor kollégák is rám pirítottak, mert a Himnusz közben, avagy Szózatnál nem teremtettem le vihogó gyerekeket, akikben még nem alakult ki a félelem és a kikényszerített tisztelet egy szokásrendszer felé.
Bosszúsan szívtam a levegőt. Azt sem értettem, hogy ha azt mondja a sor, hogy itt élnem, meg majd halnom kell, hogy ezt most komolyan kell venni? Ez a gondolatsor még a skóciai utazásom előtt foglalkoztatott, s innen, 3000 kilométerről még jobban látszik, hogy igazából azzal, hogy eljöttem, megtörtem a kimondatlan társadalmi szerződést, és elhagytam a kliséhajónk. Elég sokan írtak rám, hogy nem jó, hogy eljöttem, cserben hagytam valamit, és sajnos itt is csak klisék jöttek elő. Klisékben beszélünk, olyan ritka egy-egy őszinte, eredeti kirohanás. A felém megfogalmazott kritikák sora: ha mindenki elmegy, mi lesz az országgal, nem mehet el mindenki, maradjak otthon, hogy be lehessen mögém állni, és vezessem az egri ellenzéki összefogást! Nem mehetek el, mert otthon a helyem! Egy ember a szüleimet kérte számon: hogyan engedhettek el!
Otthon is untattak, és itt még jobban untatnak ezek a be- és hozzám szólások. Még pár hete is üzent valaki, hogy így, meg úgy, és én válaszoltam neki, hogy azért azt rögzítsük, nem miattam vannak ott, ahol, és nekem itt életem van, ne kérjen számon! Kaptam egy szánalom like-ot a hozzászólásomra a Facebookon, ennyire futotta.
Kiléptem a szokásrendszerből, sokakat felbosszantva.
Egyszer, mikor először hazamentem úgy három év után látogatóba Magyarországra, Egerben észrevettem egy rendőrkocsit, ami azonnal rám fordult, utánam jött, levillogott. Kiszálltam, és a kocsiból az egykori iskolarendőrünk szállt ki vigyorogva. Kezet fogtunk, én is megörültem neki, mert sokszor jött az iskolai busszal utazásokra, és nagyon jó volt a kapcsolatom ezzel a laza korombelivel. Mondta, hogy okkal állított meg, elmesélte, hogy vigyázzak magamra, mert vannak, akik még most is gyűlölnek, mert valamikor az internetadó tüntetésen felszólaltam, meg a hülye rajzaimmal fricskáztam a rendszert szerte a városkánkban. Kérdeztem, mire gondol, hiszen nem élek itt. Elmesélte, hogy egy állománygyűlésen be akartak hozatni kihallgatásra, mert valaki megfújt graffitivel éjjel egy vonatot a pályaudvaron. Valaki, egy jóbarát súgott nekik, hogy a felnémeti történelemtanár lesz az. Végül az iskolarendőr állt fel és védett meg, hogy nekem tényleg van alibim, de rendesen utánanéztek, hogy jól tudja-e a kolléga. Ez azért elég kellemetlen, ugye...
A héten meghökkenve láttam az Ajsa Luna elleni hadjáratot. A hír röviden annyi, hogy ülve, cigizve énekelte el a Himnuszt, vétve a totemrendszer ellen, amiről korábban elmélkedtem. Én amúgy jól ismerem az énekesnőt, mert egy ideig sokat hallgattam a számait, hihetetlen erotikus kisugárzása van, a hangja tetszett, végtelenül egyedi a hangszíne, bár az Operaház igazgatója szerint több hangot vétett. Ha a hölgynél hangszíngondok vannak, akkor a hízásnak indult egykori sármőrnél meg kottaproblémák. Megmondom őszintén, engem sokakkal ellentétben, nem bosszantott fel a dal ilyenformán való eléneklése, hanem elkezdtem röhögni. Mert minden történettel, amit látok vagy hallok, megtalálom a saját kitérőmet, verziómat, sutaságom, egykori énem. Bármely sztoriban.
A gimnázium erődszerű udvarán állt az egri Gárdonyi Géza Gimnázium ezres tömege.
