Ha erre a napra gondolunk akkor mindenkinek a fényűző tűzijáték jut eszébe és azonnal belénk hasít a gondolat, hogy a szép csillogó eget színesítő rakéták között vajon ott van-e a magyarság érzése? Bizony, hogy ott van. Minden lehulló, porrá váló rakéta elillanó füstje jelzi egy szegény magyar ember füstbe ment álmát és tervét.
Nem Emese álma itt a legfontosabb, hanem mindannyiunké: a kisfiúé aki szenved az iskola terhe alatt, a kislányé akit folyamatosan szekálnak és senki nem tesz érte semmit… A dolgozóé, aki este ér haza fáradtan, az édesanyáé, aki a gyerekekért rohan, a friss házasé akik „boldogan” vehetnek fel hitelt, a nagymamáé, aki nem tud unokázni, mert dolgoznia kell még idősen is. A beteg emberé, aki mélyen a zsebébe kell nyúljon, hogy meggyógyulhasson, a szegény gyermekeké, akiknek szenvedő képe bejárja a sajtót, hogy milyen embertelen körülmények között élnek. Az igyekvő politikusé, akire időről időre ráhúzzák a vizes lepedőt, de álmodik egy szebb Magyarországról és próbál tenni érte. Az egyedülálló polgáré, aki csak rettegve nézi az egyre magasodó árakat és reméli, hogy kihúzza hó végéig…. És még sorolhatnám végtelenségig a sort, hiszen mindenkinek van gondja, nyűgje és baja, amivel egyedül maradt.
De az ünnep arról kellene, hogy szóljon, hogy egy kicsit föltekintünk az égre, nézzük a színes szikrákat, andalogva sétálunk az ízek utcájában és remegve várjuk, hogy megkóstolhassuk végre az ország aktuális tortáját. Ugye milyen idilli? Mintha a népnek semmi gondja nem lenne és tudnának igaz tiszta szívvel ünnepelni. De sajnos nem így van. Már legtöbbünkből maga a tűzijáték és az azt övező rendezvénysorozat olyan elfojtott dühöt és haragot vált ki, hogy nézni se bírjuk. Tényleg gigászi milliárdokat kell elpuffogtatni, miközben nincs ivóvíz a szülészeten? Sok sok adóforintot kell beleölni a magyar ízek utcájába és méregdrágán árulni a mi saját ételeinket, holott embereknek ezreinek okoz gondot a hó vége? Vagy reménnyel várni az új tortakreációt, miközben kisvállalkozások százai húzzák le a rolót, mert nem tudják fizetni az adóterheket?
Tudom, már az ókori Rómában is bevált: kenyeret és cirkuszt a népnek, és akkor minden rendben lesz. Bár azt tudjuk, hogy az a történet hogy ért véget.
Tudom, telhetetlenek vagyunk, igazán megtehetnénk, hogy egyetlen napra ne a keserűség szóljon belőlem és polgártársaimból hanem az öröm és a boldogság, hogy egy ilyen országban élhetünk, ahol van cirkusz. Mert az van nap mint nap, nem csak augusztus 20-án, de kenyér az már nincs csak alig.
Persze ilyenkor megpróbálok visszaemlékezni gyermekkorom ünnepeire és eszembe jut, hogy vidéken mentünk a templomba, hogy megszenteljük a kenyeret, hiszen aratás volt, és az abból sült kenyér illata betöltötte a teret. Valaha, réges-régen augusztus 20-a az aratás végét, a beérett termés, a kemény munka és a bőség ünnepét jelentette. A jövő évi jólétbe vetett hité, és azé a pillanaté, amikor az emberek szívből hálásak voltak a föld és a teremtő ajándékaiért. Az ünnep nem szólt politikáról, hatalomról vagy pártokról. Egyszerű, tiszta és őszinte volt. Egy nép ünnepelte a saját túlélését és erejét. Szent István királyt ekkor nem a politikai narratívák fémjelezték, hanem az az államalapító volt, aki egy törékeny, nomád népet vezetett be az európai nemzetek sorába. A hagyomány szerint a papok megáldották az új kenyeret, a családok és a barátok összegyűltek, hogy megosszák egymással a friss cipót, ami az életet, a reményt és a jövőt jelképezte.
Nálunk ez a nap nem csak a kenyér, de a paradicsom ünnepe is volt. Nagymamám ráérős asszonyként későn vetette a palántákat így későn is érett be a paradicsom. Ezen a napon nem kellett dolgozni, így kisereglettünk a kertbe és szedtük a napmelegtől érett kerek pirosló gyümölcsöt. Óvatosan forró vízbe mártva szedtük le a héját és darabolva ejtettük bele a nagy fazékba, került bele, só, bors és egy pici cukor is annak reményében, hogy nem lesz oly savanyú. Lassú tűzön főztük órákig. Néha-néha fehér kenyérbelet mártva bele titkon falatoztunk mi, gyerekek. A felnőttek tudták, hogy ezt nem szabad, mert ha beleesik a kenyérke bizony kárba veszhet a munka gyümölcse és megsavanyodhat a főzet. Némi passzírozás vagy darálás után tiszta csillogó üvegekbe öntöttük a piros forró levet, majd a karácsonyi takaróba becsomagoltuk a lezárt üvegeket és föltettük a padlásra dunsztba. Nem volt szabad belőle bontani addig, míg az első hó leesett. De mi unokák imádtuk a paradicsomlevet és már a hóig egyetlen üveg sem maradt, hála drága nagymamám vaj szívének. Ahogy sötétedett fogtuk a kis kempingszékeket és fölvittük a dombra, onnan messze látszott a tűzijáték, azt néztük míg el nem aludtunk és a törékeny idős hölgy egyesével nem cipelt minket az ágyba. Számomra ez az ünnep, alkotás, közösség, munka és a jövőbe vetett hit, hogy lesz paradicsomlevünk. Úgyhogy most már nagyi nélkül, de kimentem a kertbe, leszedtem az érett termést és ugyan csak öt üveg lett, de jóleső és nosztalgikus érzés fogott el. Már csak kempingszéket kell keresni meg valakit aki elbír. Mi magunk a nép vagyunk akik sokat elbírnak és este amikor az első rakéta elpukkan cipeljük a terheket tovább.
Talán egy pillanatra megállunk és belenézünk abba a jövőbe, ami vár minket, csak fontos, hogy ne aludjunk, csináljuk amíg tudjuk és reméljük, hogy a kitartás meghozza gyümölcsét.
Ma már elveszett a meghittség és a bensőséges jelleg. A politika belopta magát a kenyérbe is, keserű utóízt hagy maga után. Az államalapítás helyett a megosztottság jut eszünkbe, a nemzeti egység helyett a politikai ellentétek. Természetesen augusztus 20-a továbbra is nemzeti ünnep, és a legtöbb ember számára a nyár egyik csúcspontja marad. A tűzijátékok ragyogása és a felvonulások lassan belesimulnak a nemzeti emlékezetbe. De valahol mélyen, ott, a felhajtás mögött, ott van a hiányzó kenyér, amelynek egyszerűsége és tisztasága lassan a feledés homályába vész. Jövőre, amikor megint augusztus 20-a lesz, tegyük félre a politikát, gyújtsuk be a kemencéket, süssünk egy friss kenyeret, és emlékezzünk arra, miről is szólt ez az ünnep régen. A kenyérről, a reményről ami az életet adja.
