Ha erre a napra gondolunk akkor mindenkinek a fényűző tűzijáték jut eszébe és azonnal belénk hasít a gondolat, hogy a szép csillogó eget színesítő rakéták között vajon ott van-e a magyarság érzése? Bizony, hogy ott van. Minden lehulló, porrá váló rakéta elillanó füstje jelzi egy szegény magyar ember füstbe ment álmát és tervét.
Nem Emese álma itt a legfontosabb, hanem mindannyiunké: a kisfiúé aki szenved az iskola terhe alatt, a kislányé akit folyamatosan szekálnak és senki nem tesz érte semmit… A dolgozóé, aki este ér haza fáradtan, az édesanyáé, aki a gyerekekért rohan, a friss házasé akik „boldogan” vehetnek fel hitelt, a nagymamáé, aki nem tud unokázni, mert dolgoznia kell még idősen is. A beteg emberé, aki mélyen a zsebébe kell nyúljon, hogy meggyógyulhasson, a szegény gyermekeké, akiknek szenvedő képe bejárja a sajtót, hogy milyen embertelen körülmények között élnek. Az igyekvő politikusé, akire időről időre ráhúzzák a vizes lepedőt, de álmodik egy szebb Magyarországról és próbál tenni érte. Az egyedülálló polgáré, aki csak rettegve nézi az egyre magasodó árakat és reméli, hogy kihúzza hó végéig…. És még sorolhatnám végtelenségig a sort, hiszen mindenkinek van gondja, nyűgje és baja, amivel egyedül maradt.
De az ünnep arról kellene, hogy szóljon, hogy egy kicsit föltekintünk az égre, nézzük a színes szikrákat, andalogva sétálunk az ízek utcájában és remegve várjuk, hogy megkóstolhassuk végre az ország aktuális tortáját. Ugye milyen idilli? Mintha a népnek semmi gondja nem lenne és tudnának igaz tiszta szívvel ünnepelni. De sajnos nem így van. Már legtöbbünkből maga a tűzijáték és az azt övező rendezvénysorozat olyan elfojtott dühöt és haragot vált ki, hogy nézni se bírjuk. Tényleg gigászi milliárdokat kell elpuffogtatni, miközben nincs ivóvíz a szülészeten? Sok sok adóforintot kell beleölni a magyar ízek utcájába és méregdrágán árulni a mi saját ételeinket, holott embereknek ezreinek okoz gondot a hó vége? Vagy reménnyel várni az új tortakreációt, miközben kisvállalkozások százai húzzák le a rolót, mert nem tudják fizetni az adóterheket?
Tudom, már az ókori Rómában is bevált: kenyeret és cirkuszt a népnek, és akkor minden rendben lesz. Bár azt tudjuk, hogy az a történet hogy ért véget.
Tudom, telhetetlenek vagyunk, igazán megtehetnénk, hogy egyetlen napra ne a keserűség szóljon belőlem és polgártársaimból hanem az öröm és a boldogság, hogy egy ilyen országban élhetünk, ahol van cirkusz. Mert az van nap mint nap, nem csak augusztus 20-án, de kenyér az már nincs csak alig.
