ünnep;augusztus 20.;

Sokat bírunk

Épphogy csak elmúlt augusztus 20 ünnepe. A kenyér és a politika között valahol elveszett ennek az igazi jelentősége.

Ha erre a napra gondolunk akkor mindenkinek a fényűző tűzijáték jut eszébe és azonnal belénk hasít a gondolat, hogy a szép csillogó eget színesítő rakéták között vajon ott van-e a magyarság érzése? Bizony, hogy ott van. Minden lehulló, porrá váló rakéta elillanó füstje jelzi egy szegény magyar ember füstbe ment álmát és tervét.

Nem Emese álma itt a legfontosabb, hanem mindannyiunké: a kisfiúé aki szenved az iskola terhe alatt, a kislányé akit folyamatosan szekálnak és senki nem tesz érte semmit… A dolgozóé, aki este ér haza fáradtan, az édesanyáé, aki a gyerekekért rohan, a friss házasé akik „boldogan” vehetnek fel hitelt, a nagymamáé, aki nem tud unokázni, mert dolgoznia kell még idősen is. A beteg emberé, aki mélyen a zsebébe kell nyúljon, hogy meggyógyulhasson, a szegény gyermekeké, akiknek szenvedő képe bejárja a sajtót, hogy milyen embertelen körülmények között élnek. Az igyekvő politikusé, akire időről időre ráhúzzák a vizes lepedőt, de álmodik egy szebb Magyarországról és próbál tenni érte. Az egyedülálló polgáré, aki csak rettegve nézi az egyre magasodó árakat és reméli, hogy kihúzza hó végéig…. És még sorolhatnám végtelenségig a sort, hiszen mindenkinek van gondja, nyűgje és baja, amivel egyedül maradt.

De az ünnep arról kellene, hogy szóljon, hogy egy kicsit föltekintünk az égre, nézzük a színes szikrákat, andalogva sétálunk az ízek utcájában és remegve várjuk, hogy megkóstolhassuk végre az ország aktuális tortáját. Ugye milyen idilli? Mintha  a népnek semmi gondja nem lenne és tudnának igaz tiszta szívvel ünnepelni. De sajnos nem így van. Már legtöbbünkből maga a tűzijáték és az azt övező rendezvénysorozat olyan elfojtott dühöt és haragot vált ki, hogy nézni se bírjuk. Tényleg gigászi milliárdokat kell elpuffogtatni, miközben nincs ivóvíz a szülészeten? Sok sok adóforintot kell beleölni a magyar ízek utcájába és méregdrágán árulni a mi saját ételeinket, holott embereknek ezreinek okoz gondot a hó vége? Vagy reménnyel várni az új tortakreációt, miközben kisvállalkozások százai húzzák le a rolót, mert nem tudják fizetni az adóterheket? 

Tudom, már az ókori Rómában is bevált: kenyeret és cirkuszt a népnek, és akkor minden rendben lesz. Bár azt tudjuk, hogy az a történet hogy ért véget.

Tudom, telhetetlenek vagyunk, igazán megtehetnénk, hogy egyetlen napra ne a keserűség szóljon belőlem és polgártársaimból hanem az öröm és a boldogság, hogy egy ilyen országban élhetünk, ahol van cirkusz. Mert az van nap mint nap, nem csak augusztus 20-án, de kenyér az már nincs csak alig.

Persze ilyenkor megpróbálok visszaemlékezni gyermekkorom ünnepeire és eszembe jut, hogy vidéken mentünk a templomba, hogy megszenteljük a kenyeret, hiszen aratás volt,  és az abból sült kenyér illata betöltötte a teret. Valaha, réges-régen augusztus 20-a az aratás végét, a beérett termés, a kemény munka és a bőség ünnepét jelentette. A jövő évi jólétbe vetett hité, és azé a pillanaté, amikor az emberek szívből hálásak voltak a föld és a teremtő ajándékaiért. Az ünnep nem szólt politikáról, hatalomról vagy pártokról. Egyszerű, tiszta és őszinte volt. Egy nép ünnepelte a saját túlélését és erejét. Szent István királyt ekkor nem a politikai narratívák fémjelezték, hanem az az államalapító volt, aki egy törékeny, nomád népet vezetett be az európai nemzetek sorába. A hagyomány szerint a papok megáldották az új kenyeret, a családok és a barátok összegyűltek, hogy megosszák egymással a friss cipót, ami az életet, a reményt és a jövőt jelképezte. 

Van az úgy, hogy az embernek elfogy a készpénze a hónap végére. Van az úgy, hogy az utolsó papír tízezressel kifizetsz egy kétezres tételt, és visszakapsz egy szakadt ötezrest.