Mohácsi András fő médiuma a kő, melyen keresztül beszél térről, időről és magáról az alkotói folyamatról is. De emellett fest is, a 2020 óta készülő képsorozatának a motívuma a tallit, a zsidó imakendő, az alkotó szerint azonban a művek absztrakt képekként értelmezhetők.
– A szobor sosem magányos, az mindig egy kulturális térben áll, és megszólítja a befogadót és a közösséget – mondja Mohácsi András, miközben a nagy méretű kőtömbökből összerakott absztrakt szobrait nézzük, és járjuk körbe a Kahan Art Space Buda nevű kiállítótérben rendezett kiállításán. A művek jól passzolnak a nagy belmagasságú térbe. Hófehér falai és a széles ablakokból beáradó fény még inkább kiemelik a szobrok robusztus voltát, melyek magára a térre is kihatnak. A művek pedig az alkotói folyamatról is mesélnek, hiszen jól látható, miként illeszkednek egymáshoz az egyes kőlapok, melyeken kivehetők a véső- és fúrónyomok is.
Találkozás Da Vincivel
– Akkor éreztem először, hogy a művészethez közel kerülök, amikor ötéves korom körül a kezembe került egy gyönyörű, német kiadású könyv Tutanhamon fáraó sírjának feltárásáról. A kanópuszedények és az egyiptomi szobrok képei varázslattal töltöttek el. Akkor valami olyasmit láttam, amit addig sehol. Hisz bár gyerekként szerettem a kanalakat, cukortartókat, faragványokat, bögréket és csuprokat nézegetni, ilyen műalkotással még nem találkoztam. Budapesten láttam köztéri szobrokat, de semmilyen hatással nem voltak rám – meséli a művész. Másrészt a lakásban, ahol felnőtt, Ámos Imre-festmény lógott a falon, a szomszédban a polcokon szobrocskák, Gorka Géza-kerámiák sorakoztak. A harmadik fő élménye a Leonardo da Vinci életéről szóló film volt, melyet az olasz RAI csatornán látott. – Ebből sejtettem meg, hogy egy szakma miről szól, mit jelent a tehetség, miként jön létre egy mű, és milyen nehézségekkel kell egy művésznek szembenéznie – mondja Mohácsi.
Ő maga viszont nem akart művész lenni, a családjában sem volt ennek hagyománya, bár gépészmérnök édesapja gyakran készített magának talált uszadék fából szobrokat. – Amikor általános iskolában egy remek rajztanárhoz, Vályi Csabához kerültem, és agyagoznunk kellett, akkor automatikusan tudtam formákat csinálni. Emellett rajzolgattam, linóleummetszeteket csináltam, de soha nem gondoltam arra, hogy belőlem képzőművész lehet. Tizenhárom évesen aztán láttam Mednyászkynak egy fejrajzát, ami olyan gyönyörű volt, hogy majdnem elsírtam magam. Én nem tudtam úgy rajzolni.
Polihisztorparadigma
Ahogy Mohácsi szobrainak elemei, úgy épülnek egymásra azok a hatások, melyek művésszé tették: az érettségi után Pázmándi Antal keramikusműhelyében elvégzett egy képzést, melyen két évig korongozni tanult, tizenhat éves korától pedig Szlávik Lajos festőművész rajzkörébe járt, és idővel elkezdett a szobrászattal is foglalkozni.
– Én nem tudtam, mi a művészet, de azt éreztem belül, hogy ez olyan cselekedet, mellyel szabadon, sok mindennel foglalkozhatok. És ami érdekel, azzal foglalkoznom is kell.
Rajzoltam, festettem, díszleteket csináltam, követ faragtam, és tanítottam mindezt. A mai napig valakinek tanár vagyok, másnak szobrászművész, megint másnak festő, de valakinek grafikus vagy díszlettervező – mondja Mohácsi, aki Leonardo da Vincihez hasonlóan nem maradt meg egyetlen művészeti ágnál.
– A szobrászatban sokáig nem találtam meg a saját nyelvemet, amin megszólalhatok. Ekkor a ’90-es években járunk még, lezajlott a rendszerváltozás, de még nem nyíltak ki igazán a határok. Időnként elutaztam, a magam kis pénzéből járogattam Európában, és néztem a köztéri szobrokat, mivel a főiskolán akkor nem beszéltünk arról, mit is jelent a kortárs művészet – mondja Mohácsi, hozzátéve, hogy a mestere Somogyi József volt.
Egy alkalommal Londonig repült, ahol megvásárolt egy olcsó Vauxhall autót, és Dél-Angliától egészen a skóciai Lewis-szigetig felkutatta a megalitikus emlékeket, azaz az újkőkorszak réz- és részben bronzkorig terjedő időszakában készült építményeket. Hogy könnyen eligazodjon, a Stonehenge melletti shopban sikerült vennie egy könyvet, amelyből megtudta, hogy az egyes létesítmények hol találhatók. – Az utazásom során olyan időszámításunk előtti négyezer éves épületeket láttam, hogy az én szobraim azokhoz képest semmiségek.
Azt éreztem, hogy bekerültem egy olyan kulturális térbe, amely sokkal régebbi, mint az egyiptomi vagy az archaikus görög kultúra.
És olyan közösségi erőt sugároztak az építmények, olyan téri megoldásaik voltak, ami számomra nagyon felszabadító volt. És akkor már tudtam, hogy valódi szobrász akarok lenni. És így kerültem el 1993-ban Villányba hat évre, ahol a Bencsik István szobrászművész által vezetett Mesteriskola keretében a közeli Nagyharsányi szoborparkban alkottam, ahol már a megalit kultúra szabadsága, térkezelése hatott rám.
A kifejezés kapuja
Mohácsi emellett fest is, az öt éve elkezdett sorozatát a tallit (talisz), vagyis a zsidó imakendő inspirálta, és akárcsak a szobrain, ezeken a műveken is látszanak a gesztusok – ez esetben az ecsetvonások –, azaz az alkotás folyamata is.
– 2010-től nagyon depresszív korszakomat kezdtem el élni. Azt éreztem, hogy Magyarországon valami nagyon furcsa dolog történik: a szabadság levegője kezd eltűnni.
Ezért nekiálltam súlyos, fekete festékporokkal alkotni. Egy sorozatot készítettem, de a sávok a vásznakon csíkok lettek, majd egyre melegebb színeket használtam. Aztán a Covid időszaka alatt egy egészen pici képet kezdtem el festeni minimálszínekkel, és hirtelen azt láttam, hogy nagyon hasonlít a taliszokra. A képet nézve a magába fordulást és a megtisztulást láttam, és azt éreztem, hogy megnyílt előttem a kifejezés kapuja. Ez olyan érzés a művésznek, amit az ember a szerelemben ismer meg néhányszor. Kinyílt a kapu, és akkor ott, a valóságnak egy új jelenében találtam magam, ami addig nem volt. Az első kép hátoldalára írt egy zsoltárszöveget, és akkor jött a gondolat, hogy mind a százötven zsoltárhoz készít taliszképet. – Még egy oka van annak, hogy ennyit csinálok: a szériát nem lehet hamisítani. Ha befejeztem a százötven tallitot, akkor a sorozatnak vége lesz. Még hátravan harminc.
Ezerötszáztizenhárom
Mohácsi életművében szintén meghatározó volt a 2022-es Emlékmű, melyet a Városmajori Parkban, a Jézus Szíve-templom előtt állítottak fel: az alkotás két nagy méretű, szürke gránittömbből áll. – A Hegyvidéki Önkormányzat pályázatot írt ki egy új köztéri szoborra, amely a második világháború XII. kerületi civil és katonai áldozatainak állít emléket. Ezzel ellensúlyozták azt a Hegyvidéken felállított Turul-szobrot, amelyet Szmecsányi Boldizsár készített, és amely bár a második világháborús kerületi áldozatokról szólt, nyilas tömeggyilkosok nevét is tartalmazta. Aztán kiderült, hogy a kerületben kivégzett zsidó áldozatoknak egyetlen neve sincs rajta – mondta Mohácsi.
Az Emlékmű című alkotásra azonban felkerült mind az ezerötszáztizenhárom áldozat neve, melyeket huszonöt sor fémcsíkba gravíroztak bele. A mű tetején pedig egy fordított kereszt negatív formája rajzolódik ki a két gránittömb között, mellyel a művész a téren álló Árkay Aladár és Árkay Bertalan tervezte templom harangtornyának keresztjére reflektált. – 1944-ben a Városmajori parkban Kun páter prédikált, aki a nyilas tömeggyilkosságokban aktívan részt vett. Akkor a nyilasok tömegével gyilkoltak embereket a Városmajor utcában, az Istenhegyi úton, másokat pedig a Lánchíd mellett a Dunába öltek. Az Alma utcában, a Maros utcában, a Városmajori parkban több száz emberrel végeztek. Emiatt a templom ikonikus harangtoronyára tekintve fordítva láttam meg a keresztet, és a szobrom két gránittömbjéből is ennek formának a hiánya rajzolódik ki. Az utóbbi két tömb a mózesi kőtáblákra is utal, melyek parancsolatai között az egyik azt tanítja, hogy ne ölj. Amikor megnyertem a pályázatot, féltek attól, hogy politikai akciókat fogok csinálni. De én nem akartam ilyet, hanem a szobrommal a közös emlékezésnek akartam lehetőséget adni.
