Egy mérgező társadalmi struktúrában elszabadulhat az ego, még azoknál is, akik egyébként fejlettebb szerveződésekben való tevékenységre volnának hivatottak. A vírus neve: „az egyéni gyarapodás mindennél fontosabb”.
Már a létező szocializmus is hazugságra épült. A jelszó úgy hangzott, alkoss közösséget, légy közösségi ember, de valójában minden alulról jövő szerveződést megfojtottak. Aki nem akart szocialista közösségi ember lenni, arra megalkuvást kényszerítettek, bűntudatba igyekeztek őt kergetni. A Kundera regények remekül bemutatják ezt a hazug struktúrát, ahol az individualista kilép a bűntudatból, sőt, hőssé válik, miközben a „közösségi” ember a rendszert szolgálja, alacsony erkölcsű vagy buta. Az emberek védekezési mechanizmusa végülis úgy mutatkozott meg a szocializmusban, hogy az egyéni gyarapodásukkal voltak elfoglalva, a közösből lopni pedig dicsőség lett, hiszen a közöst nem érezték a magukénak.
A rendszerváltás azzal az illúzióval kecsegtetett, hogy ha mindenki a saját boldogulását tartja szem előtt, akkor a kapitalista keretek közt, ahol nincs elfojtva a tehetség, majd megvalósul a társadalmi sikeresség. A rendszerváltás utáni időszak azonban a "láthatatlan kéznek", Adam Smith klasszikus liberális elvének cáfolata lett. A szellemet, azaz az egyéni gyarapodás vágyát kiengedték a palackból, és ez társadalmi egyenlőtlenséghez, a pozícióba kerülők fosztogatásához vezetett. A nemzeti vagyon kiárusítása, a szolidaritás hiánya, az üresen kongó intézmények kialakulása lett a következménye annak, hogy az emberek továbbra is csak az egyéni gyarapodásukkal voltak elfoglalva. A közmegegyezés úgy szólt, hogy csak meg kell szerezni a pozíciót, és akkor a gazdagodás már garantált.
2010 komoly váltást ígért. Sokan elhitték, hogy ha kétharmadot kap a Fidesz, akkor ők megváltoztatják az egyéni mentalitásból származó társadalmi kudarcsorozatot. Hiszen egy nemzeti konzervatív ideológiát hirdető politikai garnitúrától remélhető, hogy valóban megvéd minket, akár önmagunktól is. Tizenöt évet kellett várni arra, hogy mindenki számára világos legyen, ez a kísérlet is kudarcba fulladt. Volt, aki már korábban tudta, hogy a Fidesz maffiaállamot fog építeni, más a kétharmados győzelem első napjaiban jött rá, az első intézkedéseket látva (a médiatörvény rogáni egyéni indítványként való benyújtása igen önleleplező volt). Volt, akinek meg kellett várnia a párt ideológusainak önmeghatározását, hogy tulajdonképpen a nemzeti tőkésosztály kialakítása csak úgy megy, ha ennek a rendszernek a korrupció lesz a lényege. A választók többségének pedig el kellett jutnia addig, hogy tizenöt év után a luxizással szembeni averziójáról megértse, az nem kicsinyesség, hanem afelett érzett felháborodás, hogy ellopták a pénzünket, mert ezeket az erőforrásokat másra kellett volna felhasználni.
Egy pillanatra még megállnék 2010-nél. Épp integritás forgatókönyvet írtam, majd tréningeket tartottam köztisztviselőknek, aztán hatáskutatás során interjúkat is készítettem. Az egyik fiatalember meglehetősen ellenségesen viszonyult az egész programhoz, és nem is rejtette véka alá, hogy naivnak tart. Az én álláspontom az volt, hogy igaza van, rossz a vezetők mentalitása, magam is látom ezt a problémát, de ha alulról kezdjük el az értékváltást, az majd kikényszeríti a vezető tisztségeket betöltők változását is. Ez is lehet egy demokratikus út. Ő meg azt hangoztatta, hogy nem látom, milyen igazságtalan, amit csinálok? Hiszen alul kényszeríteném ki a változást, felül meg gátlástalanul lopnak.
Utóbb azt mondhatjuk, mindkettőnknek igaza volt. Felül tényleg kiépült egy lopásra alapozott, nepotista, klientista rendszer, viszont az is látszik, hogy tizenöt év után alulról mégis megjelent a felül lévők felelősségre vonásának igénye. Aki ott volt Hadházy Hatvanpusztára szervezett tüntetésén, az tudja, hogy ma már billeg az ebül szerzett vagyon legitimitása. A társadalom azt várja, mikor lesz ebből a birtokból múzeum.
Az egyéni gyarapodás vágya önmagában egy egészséges vágy, nem bűn. A kétharmad veszélye az, ha a struktúrát úgy alakítják át, hogy az elit számára megszűnnek a fékek. A közfunkciót ellátó emberek megalkuvását vagy hiábavaló lázadását látjuk, és különösen a legmagasabb közjogi méltóságok viselkedésében érhetjük tetten az infantilizálódást. Többnyire botrányok kellenek ahhoz, hogy meglássuk a személyekben végbemenő romlást.
Varga Judit volt igazságügyi miniszter a Schadl-ügy bírósági meghallgatása során, majd a meghallgatásról távozva csak egyéni sérelmeit emlegette fel. Novák Katalin volt köztársasági elnök szintén egyéni meghurcoltatását panaszolta első szereplésekor a nagyérdeműnek. Ez azért is különös, mert a női politikusoktól inkább elvárjuk, hogy közösségcentrikusak legyenek és ne egoisták. De azok is lennének, ha az állam, amelyben dolgoztak, nem lett volna mérgező. Ahhoz viszont már kevesek, hogy családjukat, további gyarapodásukat fel merjék áldozni az igazság oltárán. Döbbenetes volt Varga Judit szereplése a BBC Hard Talkjában is, ahol betanított rendszervédőként elmondta, a jogállam nem meghatározható fogalom; vagy ahogy Novák Katalin fedezte lemondásával a miniszterelnököt.
A csoportszolidaritás, a párthoz való hűség, a rendszernek való kiszolgáltatottság miatti vergődés és a főnök védelme, az ego védelmével összhangban eltorzítja a rendszerben lévők személyiségét. De kiemelhettük volna a megafonosokat, az udvari politológusokat, a gazdasági hálózat szereplőit, a csúcson lévő oligarchákat és a tőlük függőket is, egészen a közmunkásokig. Az önbecsapás és a hallgatásba burkolózó kisembermentalitás a személyiségnek csak az egyéni Én-jét, a gyarapodni akaró részét mozgatja meg. Legyen valaki miniszter, köztársasági elnök vagy közmunkás, a társadalmi felelősségvállalás, a társadalmi én elfojtása az ő esetében a NER működésének lényege.
A kérdés az: most, hogy mindezt látjuk, lesz-e rendszerváltás? Lesz-e új, nem mérgező struktúra, és lesz-e a személyiségekben változás, többségbe kerülnek-e az állami pozíciókban a társadalmi énjüket kibontakoztatni tudó alkalmazottak? Kettőn áll a vásár ugyanis. Megfelelő struktúrákban megfelelően érett emberekre van szükség. Ha a struktúra nem engedi, akkor novákkatalini sorsok termelődnek újra, ha az egyének mohósága szabadul el, akkor meg „találmányaikból meggazdagodó” rogántónik telepednek ránk.
Ha viszont nem vállalnak közfunkciót az érett személyiségű emberek, akkor mi lesz? Megint ott vagyunk, mint 1990-ben. Hankiss Elemér például csak azért vállalta el a médiaelnökséget, mert azt gondolta, ha olyan sokáig hirdette, hogy a polgárnak felelősséget kell vállalnia, akkor nem utasíthatja vissza, amikor hívják. Pusztán az értelmiségi jószándék – ahogy azt maga is megírta később – azonban nem elegendő.
A szerző szociológus.