Cyril Gely: Szohó mester utolsó teája (Részlet a regényből)

Szohó Akira apja szamuráj volt. Szamuráj lett ő maga is.
Kardja hegyén tartotta a világot.
Számos győztes csatát megvívott. Egyszer-egyszer a vereség ízét is megérezte. Teste merő seb volt. A legkisebb kerek, sárgásbarna színű, akkora, mint egy puskagolyó.
A legnagyobb, egy hosszú vágás a felsőtestén, a bal vállától a jobb oldaláig húzódott.
Szohó Akira szerette a hajnal moccanatlanságát roham előtt, a virágba borult cseresznyefák illatát a küzdelem hevében, és a hold fényét, ha győztesen került ki a csatározásból.
Az 1853-as év egyik nyárestéjén azonban a szabályokat felrúgva nem vonta ki hüvelyéből a kardját. Felhagyott a harcolással, és hazatért a feleségéhez Okazakiba.
– Miattad és a fenyők üde illata miatt – mindössze ennyit mondott.
Azóta minden reggel egy kis gjokurót vagy szencsát szórt a porcelán teáskannába, felöntötte forró vízzel, és a nap hátralevő részében élvezettel kortyolgatta a teáját.

                                                               *

Japán túlsó felén, Niigatában Ozu úr szakét készített és árult.
Palackjai mélyén tartotta foglyul az embereket.
Az 1853-as év egyik nyárestéjén, ugyanazon a napon, amikor Szohó Akira hátat fordított a háborúzásnak, Ozu úr csak úgy repesett az örömtől. Megszületett a lánya, Ibuki. De a hajnal múltával mámora fájdalomba csapott át. Imádott feleségére heveny láz tört rá, és magával ragadta a halálba.
Ozu úr a szakéba menekült.
Nem csak kis ideig. Mértéket nem ismerve.
A falusiak kezdtek aggódni érte.
Aztán egy éjjelen Ozu úr magához tért kábulatából. Nem a kóbor kutyák vonyítása, nem a kabócák zengő éneke, hanem egy olyan hang miatt, amelyet mintha most hallott volna először.
A lánya kiáltását.
Odament hozzá, és karjába vette. Könnyektől fátyolos szemmel rámosolygott.
– Ibuki – rebegte.
Az Ozuk nyolc emberöltő óta készítettek és árultak szakét. Japánban talán a legkiválóbbat. Mondják, hogy maga a császár is négyszer ízlelte és dicsérte meg a menyegzője napján. Elmondhatatlanul nagy megtiszteltetés volt, amelynek fénye az egész családot beragyogta.
– A jó szaké titka – árulta el esténként, altatás közben Ozu úr a lányának – a rizs és a víz közötti tökéletes harmónia. A felpuhított rizsé és a lágy vízé. Szerencsénkre itt, Niigatában egyik is, másik is akad. A láthatárig húzódó, a hegyoldalak ködébe vesző rizsültetvények. És a bőségesen hulló hóból páratlanul tiszta, lágy víz olvad ki a hegyeinkben.
Ibuki gügyögött, az őt ringató férfit figyelte.
– Tudod, hogy a menyegzője napján a császár…
– Igen, apám, tudom! – kiáltott fel váratlanul a lány a tizennegyedik születésnapja reggelén. – Már százszor elmesélted.
A niigatai Ozuk 1678-ban telepedtek meg a falu legelején, és hozták létre a főzdéjüket, amelyből kellemesen párolgott a szabadba a gőzölgő rizs szaga, a fa édeskés és az alkohol finom illata a Sinano folyó keleti partján.
1678. Nyolc emberöltő.
Mégis, amikor húszéves lett, Ibuki gyengéd tekintettel az apjára nézett, és azt mondta:
– Nem.
– Nem?
– Nem lesz kilencedik.

                                                                      *

Az 1853-as év szörnyű nyara óta Ozu úr egy korty alkoholt sem ivott. Ezen a reggelen azonban úgy érezte, kezd kiszáradni a szája.
– De hát mit akarsz kezdeni magaddal? – kockáztatta meg a kérdést.
– Szamuráj leszek.
Ozu úr alig kapott levegőt.
Ibuki az anyjától örökölte sötét szemét, átható, megingathatatlanságot sejtető tekintetét. Világos bőrszíne – olyan világos volt, mint a szaké, amelyet az apja árult – a férfiéra hasonlított, és tőle örökölte törékeny alkatát és betegeskedésre való hajlamát is, ami a nagy hidegek beálltával ágynak döntötte.
– Arról nem is beszélve – szólalt meg újra a férfi –, hogy… hogy…
– Hogy?
– Nő vagy!
– Apám, évek óta mindennap felmegyek a hegyekbe, és ezer kardcsapást végzek.
– Felőlem kétezret is végezhetnél, de ez akkor sem nőknek való mesterség. Még csak nem is mesterség! A szamurájok szamurájnak születnek, nem azzá lesznek.
– Hát éppen ez az. Én nem arra születtem, hogy szakét áruljak.

                                                                 *

– Mit jelent az, hogy valaki szamuráj? – kérdezte Ozu úr.
– Egy szamuráj magában hordozza egész Japánt – felelte a lánya. – A szamurájok ott vannak minden szívben, minden emlékezetben. Egyek a dombjainkkal, a folyóinkkal. Ahol szél fúj, feléjük fúj. Ahol csillagok ragyognak, értük ragyognak. Japán és a szamurájok elválaszthatatlanok egymástól. Mint egy érem két oldala.
– Tévedsz. Mindez húsz évvel ezelőtt még igaz volt. De ma már nem az.
Ozu úr a Sinano folyó partján lépkedett a lányával, hosszú sétát tettek, messzire eltávolodva a főzdétől. Nyár volt, későn sötétedett.
A férfi emlékeztette Ibukit, hogy Japán csak egy szigetek sokaságából álló sziget. És hogy a lány születése előtt egy árva külföldi sem tehette be ide a lábát. Kétszázötven éven át, mondta, a japánok egyetlen idegen szót sem hallottak. Egyetlen másmilyen arcot sem láttak. Az ország elszigetelődött a világtól és az egész emberiségtől. Egyedül Nagaszaki kikötője fogadott néhány alaposan megválogatott holland és kínai hajót, lent messze délen. Ezért a szamurájok akkoriban valódi urak voltak. Még a császár is alázatosan fejet hajtott előttük.
– És aztán… megszülettél – motyogta Ozu úr.
1853-ban egy júliusi estén egy négy hajóból álló amerikai flotta tűnt fel váratlanul az Edói-öbölben Perry sorhajókapitány vezetésével. Perry a bezárkózási politika feladását, a külvilág felé való nyitást követelte. Vagyis azt, hogy a külföldiek szabadon mozoghassanak és kereskedelmi szerződéseket köthessenek. Japán nem mutatott erre hajlandóságot, ezért Perry a sziget partjai felé fordította ágyúit.
A gőzöseit, mivel sűrű fekete füstöt okádtak, a hajótestek pedig szurokkal voltak bekenve, csak „fekete hajókként” emlegették.
És mivel akkora ágyúik voltak, amekkorákat a japánok még soha életükben nem láttak, végül tárgyalásba bocsátkoztak.
– Azóta – folytatta Ozu úr – az ország rohamos tempóban halad a modern fejlődés útján. Edóból Tokió lett, a rjót fizetőeszközként felváltotta a jen, kiépült az első távíróvonal a főváros és Kiotó között, a mezőinket vasúti vágányok szelik át. Érted már? Többé nem harcos nép vagyunk. Hanem egy olyan ország, amely a jövő felé fordul. És ebben az új rendszerben a még életben lévő szamurájoknak már nem lesz helyük.
Ibuki csendesen lépkedett az apja mellett. Egy madárijesztő tárta ki karját a szélnek. Az első éjszakai lepkék a még világos ég felé röppentek. A távolban nyolcat kondult a falu harangja.
Hazafelé menet Ozu úr kézen fogta a lányát.
– A férfiak nemsokára már nem viselnek páncélt és fegyvert. Az ivással azonban nem fognak felhagyni… Dolgozz mellettem. – Azzal mutatóujjával a fából épült régi szeszfőzde és két melléképülete felé bökött. – Mindez a tiéd.

                                                                   *

Ozu úr nem kért azonnali választ a lányától. Hamarosan beköszönt az ősz, és az ősszel együtt eljön a rizsbetakarítás ideje is. Aztán beáll a tél Niigatában a hulló hópelyhekkel és a befagyott folyókkal. Az első szaké a köd visszatértével készül el. Száraz, élénkfehér, agyagízű szaké, amely felmelegíti a testet, és életet lehel az emberbe. Majd felbukkannak a vadludak, és felhangzik a békák brekegése és a kabócák zengő hangja. A barackfákon meg­érik a termés, az eperfák levelei a selyemhernyókat táplálják, ezernyi szín virít. Mígnem újra meleg szél kezd fújni az óceán felől.
Ibuki huszonegy éves lesz akkor.
És mintha csak álom lett volna, elrepült az az esztendő.
A nyári napfordulókor Ibuki felfigyelt egy ifjúra az apja főzdéjében. Macuo kissé esetlennek tűnt, a mozdulatai nem egy kardforgató férfi ügyességére vallottak, de a mosolya őszinte, tiszta, a szeme pedig szinte zöld volt. Gondosan adagolta a rizs erjesztéséhez szükséges élesztőt.
Egyik délután kihasználták Ozu úr távollétét, és szerelmeskedtek az ősrégi tartályok mellett. Szaké és öreg fa illata érződött. Macuo gyengéd volt, és Ibukinak tetszett a könnyed, irányíthatatlan érzés, amelyet most kezdett felfedezni. Még aznap éjjel ismét találkoztak az egyik emeleti szobában, és újrakezdték az egészet.
Hajnalhasadásra Macuo nemi szerve olyan rozzant volt, akár egy vénember. És úgy fájt a hasa, hogy csak terpeszben tudott elbotorkálni a szobájáig.

                                                                        *

Szeptember utolsó napjaiban odébbálltak a fecskék: százával érkeztek a Sinano folyóhoz, hogy felfalják a szúnyogokat, majd egyszer csak, mint egy tűzhányó izzó felhője, a fehér ég felé zúdultak.
Ozu úr megkérte a lányát, hogy kísérje el a város északi részébe. Árut kellett kiszállítania. Útközben megálltak a sziklás tengerparton, Szado szigetével szemben, ahová korábban számos költőt és szamurájt száműztek.
– Nos, gondolkodtál?
– Egy éve mást sem teszek.
– Jól van. És hogy döntöttél?
– Apám, el kell mennem. Tudom, hogy a sors engem máshová szán, nem ide.
– Tehát olyan akarsz lenni, mint ezek a fecskék: kötelékek nélküli?
– Olyan akarok lenni, mint az a sziget ott: rettenthetetlen és büszke.
Ozu úr lehajtotta a fejét. Hogy leplezze, mit érez belül, maga elé, a lábfejére meredt. Csak ők ketten voltak a kihalt parton. Apa és lánya. Meg a lábuk előtt elhaló hullámok.
– Ha anyád itt lenne, nem mennél el.
– Ha anyám itt lenne, már rég elmentem volna.

                                                                            Pacskovszky Zsolt fordítása