Nyerges Gábor Ádám: Bévül a semmivel (Részlet a Napnál világosabb című, készülő regényből – III.)

Sem a Márton doktornak az a tiszta, patakszín szeme, sem a közben a konyhából rejtekhelyére visszatántorgatott Irma asszony mindent látni hivatott tekintete sem láthatott olyat, amily látvány a sokadik kopogásra a tudós csodadoktor, a Látó Irma szerény instrumentuma, hangjának szerény közvetítője elébe tárult. Oly megtört, meggyötört, fájdalmában összegörnyedett, átoksújtottan ott álló, akárha odapottyantott szerencsétlen famíliát ugyanis még senki emberfia sem látott talán. Bajusza irányába görbülten ráncosodó fizimiskájú úr, két csontsovány, tán már moccanni sem képes jércét szorongatva reszketeg-izzadósan. Mellette egy másik személy, nem sokban különbözve azon meggyötört jércéktől, ki egykor, úgy képzelheté az őt megpillantó szempár, talán, ha minden igaz, valaha ténylegesen asszony lehetett, szép, életerős, izgatott és boldog – mostan azonban már csupán mindennek legfölebb árnyéka, csúf kísértetje, holt, kit valamely pimasz, démoni hatalom nyugodni nem enged, szoborrá csontosodott kóchajas váz, kiszórt, üres zsák vagy csupán csak ernyedt erszény. Olyasféle, mit bal kezében szorított, s csupán a józan ész, semmint annak formája engedhet arra következtetni, hogy valamely érméknek lenniük kell hát benne, ha gyűrődése, petyhüdése erre következtetni nem is engedhet józan ésszel gondolkodó emberfiát. S még mindig jobban jár az emberfia, annak szempárja is, ha emez részleteit vizslatja a feltáruló látványnak. Mert ha továbbtéved, s hát hogy is ne tévednék tovább afelé, mely irányba nem volna ajánlatos – olyat kell megpillantson ott, amihez hasonlatost éppúgy nem illendő észrevételezni, ahogy figyelmen kívül hagyni pedig nem lehet. A két meggyötört emberforma kísértet között ugyanis valaminő démoni jelenség, szörnyalak roskadozék. Állatnak túl emberforma, de ember mégse lehetik! Olyik forma lény, mintha a teremtő isten, ízetlen tréfából, avagy eggyel a kelleténél már több itókától elvakultan, úgy döntött volna, hogy sebtiben feltalálja valamely varázslatos őserdők mélyi, kisebb forma majombestia, a patás ördög, a mendemondák sárkánygyíkjai, valamint egy hét-, talán nyolcesztendős kisleány riasztó kevercsét. A komisz kis rém­alaknak csupán csálén szegleteske forma fejébe, akár ütődött almában a barnult foltok, ékelődött szeme nem keltett oly riasztó hatást, hogy ki őt meglássa, amiatt rögtön keresztet is vessen. Mégis e szelíd, bájosan csillogó, sőt egészen eszesnek is feltűnő, barna szempár, annak egészséges, ép látszatja valamiképp mintha még riasztóbbá is lett volna képes változtatni az összképet, megmagyarázhatatlan, lidércnyomásszerű furcsaságként lakozva a kicsiny rémlény fizimiskájának torz kavalkádjában, akárha valamely ép ember szeme világát vájta s nyomta volna saját helyére a kisleányforma pokolfajzat. A jó Márton doktor, nemhiába állott nagy magistratus csuda gyógyító hírében, azonban éppen oly békésen, türelmes-jószívűen nézett ezen agyalágyult Terkára, mintha nem is fertelmes pokolfióka volna, csupán a szomszéd vagy valamely kóbor szántólegény, de legfellebb is csak valamely kisebb testű, ártalmatlan jószág. Jérce avagy eb. S ahogyan édes szüléi fájdalmas-elgyöngülten reánéztek csúf rémleányukra, szintúgy bárminő megborzongás nélkül, amiképpen a szerető tekintet megszokja s megszokván már vaksi is lesz, bárminő rútságra, újraconstruálván magában, a szeretett idea mintájára a szemnek kedvest, csúfot és szépet, egyszeriben hárman néztek hát ezen agyalágyult Terkára úgy, mintha semmi baj nem volnék véle, mintha pediglen zsákot sem kellett vón húzni a fejére, hogy agyon ne verje a megriadt nép, úton idefelé. Megértőn végighallgatta hát a szelíd nézésű Márton doktor, mit a magukat el-elsírdogáló szülők a konyhában elibe tálaltak, hogy miképp formálódott tovább leányuk már eredendően torz fizimiskája, mikor születésekor az anyja lába közül a bába szabályosan ki kellett cibálja, s hogy mikoron hosszan, elviselhetetlen hosszan fel nem sírt a kisded, csupán csak az édesanya hysteriás rimánkodása, majd az édesapa fenyegetőn feléje szegezett fokosa mián nem ütötte agyon a babonás bábaasszony. Meglássák, vért fog szopni ez, nem anyatejet, átkozta meg őket, ahogy elkotródott. Elmesélték továbbá, mily végeérhetetlenül próbálták legalább pár szót beszélni taníttatni leányukat, de az csupán még mostanra is csak annyit tud szólani (s ezek közben, mintha csak illustratióul nyilvánulna meg, el is üvölté magát az), hogy BLŐŐŐŐŐŐŐŐŐ. Afféle mély, hörgésforma közlés volt ez, akár a haragvó kutya vagy megveszetten habzó farkas torka mélyéről, de közben a tekéntet, a Terkának az a felfoghatatlanul emberforma, tiszta, kedves és eszes nézése, amiképp az emberre szegeződik, s ezzel együtt miképp hallatja, hogy BLŐŐŐŐŐŐŐŐŐ, bárkinek lidércek garmadáját hozta volna álmában. Elmondották azután a megtört szülők, hogy már minden csodadoktort és híres gyógyítót, javasasszonyt is végiglátogattak, került, amibe került, pénzbe, jussba, majd, mikor az már elfogyott, maradék kis javaikba – s erre a férj tekintete önkéntelenül is a két csontsovány jércére tévedt. Ennyijük maradt csupán, elment a Terkára minden más, tanácstalan gyógyítók széttárt kezébe, hasztalan csudafőzeteket, porokat, piócát, magvakat reájuk tukmáló szélhámosok, de talán mégiscsak jó szándékú, de a Terkán segíteni nem tudható javas­asszonyok végtelen mély zsebeibe. Így hát ők – meg ne haragudjék ezért – nem is a nagy hírű Márton doktorhoz jöttek vizitálni, hiszen gyógymódot már nem keresnek. Sokáig tartott s keservesen fájt, belé is rokkantak a keresésébe, de megértették, nincs. A Terka ilyen marad, s ők hát, mit lehet tenni, szeretik ilyennek. A leányuk. Ember. Él. Hát nem elég ez?, kérdezte szemtáját dörzsölgetve, orrát szívogatva az asszony. A jó Márton doktor, mint ki erősen figyel avagy gondolatjaiba, akár lápban süllyedő, nehéz kő, mind mélyebbre merül, csak ült s nézett, szoborszerű mozdulatlanságban, nagy, nagy, végtelen türelemmel. Mit szeretnének hát az Irmától, tudakolta meg végül, oly puhán ejtve a szavakat, ahogyan csak szárnyaszegett madárfiókához, lidércet álmodó gyermekéhez, doromboló macskájához szól az ember. A válaszra csupán csak bólintott, s akár a teremtés bevégeztével letekintő Isten, haloványan elmosolyodék. Ezúttal maga ment át a másik szobába, betántorgatni ráncgombolyaggá aszalódott bőregérhez hasonlatos, hályogos-vak anyósát. Mint a varázslatos banya jelenlétében a szülők újfent elhebegték, kérésük abban állana, hogy a nagy hatalmú Irma asszony meg tudná-é nyitni csupán csak egyszer a Terka elméjét, csodadoktor vője tolmácsolásában szóra bírná-e ez egyszer a leányukat. Meg kell tudniuk, ez talán az utolsó vágyuk még az életben, hogy gondol-é valamit a Terka, avagy, mint a legutóbbi gyógyító elővezette oly kegyetlenül, nem gondol az semmit, mert bévül üres, élni is csak úgy él, mint valamely boszorkány, ártó szellem gonosz csínjéből „életre keltett” kő, mely azért még kő marad. Megmozdul, eszik-iszik, néha felüvölt, de valójában kő marad az, bévül a semmivel töltve. De hát az nem lehet, rimánkodták erre a szülék, s most erről kívánnak, bármily fájdalmast is, de bizonyságot szerezni. Hogy érti-e őket a Terka, mikor szólanak hozzá, folyvást becézik, mesét mondanak néki s mondókákat, énekelnek neki mindenfajta dalocskát, azt érti-e vajon, s kél-e erre a Terkában, bévül, valami, bármi gondolat, érzemény. Mondana-é nékik valamit, ha tudna? Megfeszítette hát az Irma asszony erre azt a bibircsókos fizimiskáját, kezdetét vette a procedura. Nagy sokára, hasonlatosan azon korábbi, éveknek tűnő minutumokhoz, mikoron először felsírni várták lélegzetüket visszafojtva a riadt szülők egyetlen gyermeküket, mintha szinte könnybe lábadt szemmel, de az Irma asszony segedelmével, a jó Márton doktor hangján, életében először megszólalt hát a Terka. Édesanyám!… – elcsuklott a Márton doktor, az Imra: a Terka hangja. Édesapám!… – szegezte felé vizenyősödő tekintetét a jó Márton doktor. BLŐŐŐŐŐŐŐŐŐ, ordította, akárha csak reákontrázna a Terka. Drága, édes szüléim!… – csukladozott meghatottan a kétízigleni tolmácsolásban is oly érzelmes, szívhez szólón búgó hang. A megszólítottak, akár a hirtelen, derült égből kitörő, tavaszi zápor, csuklódva, röfögve, taknyodzva, rettentő zokogásban törtek ki. Terkám, valóban te vagy az? Lehet ez?, kérdezgették, szólongatták egyre-másra, mint a megigazult tébolyodottak, egymással csókot váltottak, majd leányukat csókolgatták, ölelgették. Te vagy az tényleg, Terka? Édes, drága Terkánk, Terikénk! Így ment ez pár minutumig: édesanyám, édesapám, édes szüléim… – Terka, Terka, hát hiszen te beszélsz, drága Terkánk. Zokogás, csók, kézszorítás, cirógatás. És így tovább. Édesanyám, édesapám, vett erőt magán a jó Márton doktor, azaz a Látó Irma, azaz az agyalágyult Terka. Nem tudom, ez a kedves, varázsos, néma asszony mennyi szavamat adhatja még át. Érzem, mily rettentő, megfeszített erővel igyekezik. El kell mondanom mindenképp tinéktek, hogy mennyire szeretlek titeket. S hogy mindent, amit érettem téttetek és tésztek, minden jótéteményeteket s fájdalmas áldozatotokat… Mindről tudok ám! Mindet látom, értem s érezem. Oly hálát, szeretetet érez a szívem, amilyent senki más sem érezhet, egyetlen gyermek sem széles e világon, akit anya szült. Mert tudom én, érezem s örökkön hálás leszek érette, s amennyire csak szegényes módjaimon tudhatom, viszonozni is vágyom… Ah, oly nagyon! Azt… azt, édes szüléim… hogy soha ily odaadással s gyöngédséggel, ily kedvességgel, ily végtelenül, mint a csillagos ég… gyermeket senki még nem szeretett. S tudjátok, kérlek, tudjátok és sosem feledjétek… hogy én is titeket. El kell most búcsúzzak, édes szüléim. A kedves hölgy, a nagy erejű Irma asszony, érzem, nagyon elfáradt. Szeretlek titeket, végtelenül, mélyen s örökké! A szelíd Márton doktor lehunyta enyhén megnedvesedett szemét, s úgy maradt egy-két pillanatig. Mélyen kifújta a levegőt, majd immáron megszokott nyugodt patak kékje nézésével reá emelte szeme világát a meglepettségtől, meghatottságtól és örömkönnyek váratlan áradatától még mindig reszkető, tébolyhoz hasonlatos örömükben zavarodott szülőkre. Éva visszatámogatta édesanyját, a látó asszonyt a másik szobába, a szerény és jó Márton doktor pedig még hosszas percekig hallgatta a hálálkodást. Az asszony térdre borulva kezét elkapni, csókokkal borítani próbálta, de a szelíd Márton doktor gyorsan felsegítette ehelyett, gyorsan visszaadta a csoffadt, sovány két jércét, majd az újabb hosszas hálálkodást, rimánkodást berekesztve egyet mégis elfogadott. Mint kiből minden csepp vért kiszíttak, tüdejéből a levegőt is, üstökét pedig ólommal töltötték, megremegő kézzel betette a kaput. Messze volt még az este, hirtelen nem is tudta volna megmondani, hány órára – tán még azt sem, milyen nap vagy esztendő lehet. Állt a bétett kapu előtt, kifürkészhetetlen arccal még egy-két pillanatig.