Köztudott, hogy a magyar alkotmányfejlődés történeti gyökerei messze a régmúltban alakultak ki. A Szent Korona tanban, majd Werbőczy törvénykönyvében a nyugat-európai országokkal egy időben fogalmazódtak meg a királyra és a közös államhatalomra, valamint a történelmi Magyarországra vonatkozó jogelvek.
Ezeket a különböző korszakokban végbement történelmi-társadalmi átalakulások kompromisszumai formálták tovább, egészen az 1946. évi I. törvényig, a Magyar Köztársaság kikiáltásáig. Ezt követte a „szocialista” rendszert megalapozó, 1949. évi Alkotmány, amely a jog eszközeivel egy másfajta, a valóságtól távol álló, az álmokban szereplő új világ létrehozását kívánta elősegíteni.
A rendszerváltást követő évtizedekben a világ és Magyarország is gyökeresen átalakult, de a folytonos hatalomváltások miatt nem sikerült egy új Alkotmányt létrehozni. Maradt az 1949. évi törvény, amelyet szükség szerint módosítgattak a hatalomra kerülők. Az új Alkotmány szükségességét ugyan senki sem vitatta, de annak tartalmáról nem sikerült megállapodni a hazai pártoknak.
A 2012-ben elfogadott „Alaptörvényt” ugyan sokan egy új alkotmánynak tekintik, de az nem a nemzet egészének egyetértésével született, és nem erősítette meg egy általános népszavazás sem. Preambuluma, a "Nemzeti hitvallás" egyfajta deklaráció a nemzet múltjáról és jövőjéről, kihagyva a nemzet történetéből mindazt, ami 1944 és 1989 között történt. A társadalom átalakulása azonban nem igazodik a jogalkotáshoz.
A nemzet sorsáért érzett szociális felelősség sem a rendszerváltás idején, sem azóta nem jelenik meg a törvények között. Alkalmi jellegű intézkedésekkel igyekeznek elhárítani a katasztrófát – ami napról-napra közelebb van.
A rendszerváltás után történt politikai változások során az uralmon lévők az éppen aktuális pártérdekek szerint, saját képükre igyekeztek formálni az országot. Mostanra azonban kiderült, hogy ez tovább nem folytatható, mert ellentétes érdekű táborokat szervez, egymással élesen szembenálló csoportokra aprózza fel a magyar társadalmat és a nemzetet.
Ha összetartó nemzetet akarunk, akkor olyan jövő felé kell fordítani az országot, amelyikben minden polgár biztonságra és boldogulásra talál. Ennek a célnak az eléréséhez szükség van egy olyan új Alkotmány létrehozására, amely nemcsak a múltban gyökerezik, hanem a valóságra épül és a fejlett világhoz való felzárkózás lehetőségeit is megteremti. Egy olyan Alkotmányozó Kerekasztalt kell szervezni, amelyik a magyarság minden sorskérdésére választ keres, a nemzeti összetartozás kérdéseitől a gazdasági-társadalmi újjászervezésig, a hatalmi ágak önállóságának biztosításáig, a pártok és a civil szervezetek közötti kapcsolatrendszer megteremtéséig, és az európai integrációban való érdekeltségünk megfogalmazásáig.
Ha valódi változásokat akarunk (mert azok nélkül egyre jobban elmaradunk a fejlett világtól), ez lehet a magyar politikai elit legfontosabb feladata. A hosszabb ideig tartó alkotmányozási folyamat első lépése egy nemzeti közmegegyezés a sorsdöntő kérdésekben, amelynek elemei már a következő évek sikeres változásait is elősegíthetik. Nem elszigetelt korrekciókat és rövid távú intézkedéseket várunk, hanem egy fejlett, demokratikus európai ország létrehozásának átfogó változásait kell rendszerbe foglalni, és a korszakváltás jogi garanciáit egy új alkotmányban kell rögzíteni.
1848-ban a változásokat 12 pontban tudták megfogalmazni. Annak első és második pontja lényegében ma is aktuális. Mit kíván a magyar nemzet? Szabadságot, felelős politikusokat, új alkotmányt követel a nép és a történelem. Az ennek létrehozását szolgáló együttműködés, az újat teremtő érdekegyeztetések keretei lehetnek a tartós paktumok létrehozásának, egy szilárd kormányzás megalapozásának, egy sorsforduló előkészítésének.
A szerző társadalomkutató, nyugalmazott főiskolai tanár.