Sehol sem lepleződik le jobban az önkényeskedő vezető, mint a kultúra területén. Bizonyos szempontból érthető is: a számára ismeretlen területen végképp cserben hagyja a jól-rosszul működő politikai érzéke, nem igazán törődik a látszattal sem, így a lelepleződés csak percek kérdése. Trump a diktátor hajlamú vezetők közül kétségtelenül a legszórakoztatóbb figura, viccbe illő karakterén, akár többször is nevethetnénk, ha időnként nem a földgolyóval labdázna, mint annak idején Chaplin tette A diktátorban.
A washingtoni Kennedy Központ hosszú ideje tüntet ki életműdíjakkal olyan neves alkotókat, mint Bob Dylan, Clint Eastwood vagy Francis Ford Coppola. Csakhogy Trump az újraválasztása után kirúgta az igazgatótanács nagy részét, és kinevezte magát elnöknek, majd ennek logikus következményeként saját maga választotta ki a díjazottakat, miközben a számára politikailag nem megfelelőket (túl woke-ok voltak a saját szavai szerint) egyszerűen kihúzta. Naná, hogy többen ilyen körülmények között vissza is utasították az elismerést.
Eddig ez akár nálunk is történhetett volna, ami viszont igazán egyedivé teszi a mutatványt, az a mérhetetlen hiúság. A sajtótájékoztatón ugyanis Trump nyíltan beismerte, hogy maga is szeretett volna díjazott lenni. A közönség nevetésére kissé önérzetesen még meg is erősítette, hogy komolyan beszél. Tán csak nem a filmművészetben hagyott csekélyke lábnyoma miatt jutott eszébe mindez? Vagy talán egy új kategória, az életművészet kétes győzteseként szeretett volna színre lépni?
Mindezt megkoronázandó pedig magára ölti a díjátadó gála házigazdájának szerepkörét is. Vegyük észre, hogy ez már egészen más szint. Mintha a rebellis zenekarokat listázó Deutsch Tamás azt a szerény javaslatát fogalmazta volna meg a posztja végén, hogy szívesen elénekelné (vagy a képességei miatt inkább elszavalná) Varga Miklós Európa című dalát az állami ünnepségen, ha netán túl sok fellépést kell lemondani az utolsó pillanatban. Lehet, hogy mégis a világ boldogabbik felén élünk?
Kicsit olyan ez, mintha egy regénybe illő alak, már íróként vágyna a világ elismerésére, teremtett lényként venné át a teremtő helyét, mert kevesli a mozgásterét. Trump egész élete arról szól, hogy komikus módon próbál kitörni saját személyiségének szűkös teréből. Ám mindezt nem a tehetsége révén, hanem hatalmi szóval, puszta erővel. És elvárja, hogy ezért körülrajongják, megtapsolják minden hiábavaló erőfeszítését. Valójában a Sziszüphoszról elnevezett díjra lenne igazán esélye.
Külső szemlélőként ugyanazt a kérdést teszem fel magamban, amit vélhetően mások is feszegetnek velünk kapcsolatban: a szabadságukra oly büszke amerikaiak jó része (hiszen ezt láttuk számtalan filmjükben és olvastuk számtalan regényükben) vajon miért nézi tétlenül ezt a félrement előadást? Mikor értik meg, hogy ez a vicceskedő ember végig, az első pillanattól kezdve komolyan beszélt? Hogy a politikai stand-upja maga a kiábrándító valóság?
Bár ha tudnánk ezekre a válaszokat, akkor a magunk ügyében is jóval beljebb lennénk.