Az élet alakította úgy, hogy beszélgetni tudjunk. Budapestről tartottunk Szegedre, a vonat fülkéjéből lassan elfogytak az utasok, ketten maradtunk. A jó megjelenésű, dekoratív hölggyel addig is váltottam néhány pillantást, úgy éreztem – és ez az, ami az emberi kapcsolatokban szinte megmagyarázhatatlan –, azonnal rokonszenvesek voltunk egymásnak. Az indulás után, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, az utasok előkapták telefonjukat, és le sem vették szemüket a kijelzőről. Ketten kivételek voltunk. A hölgy egy hetilapot, magam pedig könyvet olvastam, közben folyamatosan szálltak le utastársaink, újabbak nem érkeztek. Ha kettesben maradunk, meg fog szólítani – futott át rajtam. Mit ad isten, így történt.
A hétköznapi általánosságok után gyorsan eljutottunk a gyerekneveléshez. Pontosabban én kanyarítottam úgy a beszélgetés fonalát, hogy ebbe az irányba vezessen. A szülő számára nehezen megemészthető gyereke kamaszodása – vágtam bele, előrebocsátva, mennyire gyűlöletes mondat volt, amikor apróságaim játékát nézve a homokozóban egy-egy ott álldogáló anyukától szinte mindig elhangzott a „kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond”. Velejéig hazug mondat, véltem akkor. Nem szálltam vitába senkivel, magamban érveltem, hogy egy síró másfél éves kisgyerek nem tudja elmondani, mi baja. Éhes, fáj a hasa, melege lenne, kényelmetlenül fekszik? Ezek valódi és nem kis gondok. Aztán az élet megtanított, hogy a nagy gyerek tényleg tud nagy gond lenni.
A hölgy pazarul sminkelt arccal, stílusos fekete szemüveg mögül figyelmesen hallgatott. Iskolai előremenetelről, évi végi osztályzatokról, a középiskola megválasztásának dilemmáiról beszéltem, és arról a szülői aggodalomról, amelyek az előbbiekkel kapcsolatban a múló évek alatt csak gyűltek és gyűlnek bennem. Ekkor szólalt meg a hölgy.
„A kisebbik fiamról hároméves korában derült ki, hogy autista” – kezdte mondandóját. Az óvoda udvaráról terelték be az épületbe a gyerekeket, amikor a fia a földre vágta magát, a homlokát ütemesen verte oda, és közben üvöltözött. Pár nappal később már szakember vizsgálta a kis embert, ekkor derült ki, hogy autista. A betegség egyik súlyos változatával küzd. Már most bizonyos, hogy a hagyományos oktatásnak nem lehet részese. Most ötéves, de a beszédszintje messze elmarad az életkorilag elvárhatótól.
„De ő a családban a kisebb gond. A nagyobbik fiam, aki nyolcéves, egyszerre testi és szellemi fogyatékos” – hallgattam tovább a fülkében. Olyan ritka genetikai betegségben szenved, amelyben a világon hétszáznál kevesebben. A hölgy szavaiból kiderült, hogy szülést megelőző vizsgálatok és szűrések egyikével sem mutatható ki ez a rendellenesség. Nem Magyarországon, még az Egyesült Államokban sem. Soha nem lesz képes önálló életvitelre – hangzott el a mondat szinte szenvtelenül. Éreztem rajta a belenyugvást, de a hölgy derűs volt, megtörtségnek nyoma sem volt benne. Mosolygott, ahogyan fiairól beszélt. Nagyon szeretem őket – tette ki a pontot a mondat végére.
Csendben elszégyelltem magam.