Alaszkában megkaptuk a választ a legfontosabb kérdésre, hogy végre vége lesz-e a vérontásnak. Egyelőre nem lesz vége. A „tűzszünet” és a „béke” szavak el sem hangzottak. A beígért szankciók sem kerültek elő, pedig Donald Trump még a csúcstalálkozóra tartva is azt mondta, nagyon dühös lesz, ha nem sikerül elérni a tűzszünetet, és ennek súlyos következményei lesznek. Ehelyett csöndben átvette Vlagyimir Putyin álláspontját, miszerint nem érdemes a tűzszünettel foglalkozni, inkább átfogó békemegállapodást kellene kötni. Addig meg folytatódjon csak nyugodtan a háború.
A Putyin-féle békemegállapodás Kijevnek elfogadhatatlan. Ha a kiszivárgott híreknek hinni lehet, Oroszország a teljes Donyec-medencét követeli, cserébe azért, hogy a többi frontszakaszon ne nyomuljon tovább – persze megtartva, amit eddig elfoglalt. Továbbá Ukrajna mondjon le a NATO-tagságról, korlátozzák fegyveres erőit, és zárják ki külföldi csapatok ukrajnai állomásoztatását. (Persze az orosz oldalon maradhatnak az észak-koreaiak.) De még ez sem minden, mert az orosz álláspont ugyanaz, mint 2022-ben: a NATO katonai ereje húzódjon vissza az 1997-es – a volt szocialista országok csatlakozása előtti – vonalra, és tárgyalják újra az összeurópai biztonsági rendszert. Ha valaki elsőre nem értené az üzenetet, ezt jelenti a Lavrov külügyminiszter által Amerikába érkezésekor viselt, CCCP feliratú pulóver.
Kijevből nézve ez katonai öngyilkosság, mert a Donyec-medence dombvidéke és megerősített városai elvesztésével megnyílna a terep egy új orosz offenzíva előtt. Másrészt végleg le kéne mondaniuk az ország hagyományos iparvidékéről, ahol a jó minőségű termőföld alatt sok ásványkincs is van. Területek átadását mellesleg tiltja az ukrán alkotmány – persze az oroszba meg belevették Ukrajna öt teljes megyéjét.
Trump az 1-től 10-ig terjedő skálán 10-esre értékelte a találkozót, és ugyanazzal a lendülettel Ukrajnára és Európára próbálta áttolni a felelősséget. Nekik kéne elfogadniuk azt, amiben a jelek szerint ő már megállapodott Putyinnal – vagyis az eredeti orosz követelések zömét. Erre mondta az egykor a brit Trumpként emlegetett Boris Johnson, hogy az alaszkai csúcs a nemzetközi diplomácia cifra történetének egyik leginkább hányingerkeltő epizódja. Az exminiszterelnök általánosan dicsért életrajzot írt Churchillről, aki hevesen ellenezte a Hitlerrel kötött 1938-as müncheni megállapodást.
Most pedig Trumpról a világsajtó jelentős része úgy véli, hogy a nácik által oly végzetesen átvert Neville Chamberlain mai megfelelője.
Az események mindenesetre felgyorsulni látszanak, már hétfőn a Fehér Házba várják Volodimir Zelenszkijt, utána pedig akár többoldalú csúcstalálkozó is következhetne Putyinnal és európai vezetőkkel. Utóbbi elmaradása esetén Trump nyilván Ukrajnát és Európát fogja hibáztatni, és nem világos, folytatja-e az európaiak által finanszírozott fegyverszállításokat, meg amiről senki nem beszél, de nagyjából ugyanennyire fontos, a felderítési és titkosszolgálati támogatást. Az amerikai elnök – megint csak állítólag – biztonsági garanciákat ígért Ukrajnának, ha elfogadja a béketervet. Ez lényeges szempont lehet, de az ördög persze a részletekben bújik meg.
Van még egy szempont: a republikánus szavazók (!) körében márciustól mostanáig 30-ról 51 százalékra nőtt az Ukrajnának nyújtott fegyverszállítmányok, 63-ról 74-re az Oroszország elleni szigorúbb gazdasági szankciók támogatottsága. Putyin Amerikában roppant népszerűtlen, s az, hogy Trump Alaszkában gyöngének bizonyult vele szemben, súlyosan árthat az ítélőképességébe vetett választói bizalomnak.
Megítélés kérdése, hogy az alaszkai csúccsal a világ közelebb került vagy távolabb egy atomháborútól. Jó, ha a legnagyobb atomhatalmak vezetői találkoznak, de az aligha, ha szót sem ejtenek az utolsó, jövőre lejáró, a nukleáris fegyverek számát korlátozó megállapodásról. Az sem a béke irányába hat, ha meg sem próbálják megfékezni a rendszeresen az atombombáival fenyegető agresszort. Amerika erős, de egy ezt az erőt rosszul használó, gyenge és kiszámíthatatlan elnök inkább árt a világbékének, semmint használna annak.