A MÁS klub tucatszámra hozta le az akkori zenei csemegéket hozzánk, hardcore fesztiválok, punk koncertek, minden volt. Én tényleg olyan boldog voltam ezen időben, hogy minden nap mentünk, minden nap történt valami.
Fiatalok voltunk, jó arcúak, reményteliek és frissek, röhögősek.
A Centrum áruház mellett gyülekeztek a lazák, ahogy mi hívtuk őket a kétes skétesek( gördeszkások). Én csak messziről néztem őket, nem voltam bejáratos abba a csapatba, de irigykedve néztem a nyugatról hozott extra laza felsőket, lógó nadrágjaikat.
Főleg a ruháik designja tetszett, a pólóik. Graffitiztek is, ők alkották a Che Bronx Dragons bandát, a város tele volt a hatalmas színes cuccaikkal, elképzelni sem tudtam, honnan szerzik ezeket a színkombinációkat. Persze később már tudtam, hamis vonatjegyekkel járták be a nyugati országokat, onnan hozták a ruháikat, életérzésüket és a festékeket is. Emlékszem, mennyire vágytam rá, hogy olyan lehessek mint ők. Nagyon sokan voltak és ahogy telt az idő, ruházkodásukat egy város vette át, egy generáció, mindenki sísapkába járt nyáron is, buggyos nadrágban. A hamis inter jegyükkel, elárasztották Európát, egyszer valaki kiszámolta, hogy a csúcson, ha lehet ezt így nevezni, akár 250 egri fiatal is külföldön lébecolt és bizony közülük sokan koldulásból tartották fenn magukat. A koldulás igen egyszerű pénzszerzési forma volt. Kiírták egy lapra, hogy éhesek, és kitérdepeltek valami frekventáltabb sarokra. Akikkel én beszéltem, volt olyan karácsony előtti időszak, amikor naponta több pénzt kerestek, mint Apám mérnökként egy hónap alatt.Tényleg hihetetlen volt, jómagam sosem próbáltam ki, iskolába jártam, dolgoztam, meg mint említettem, csak futólagosan ismertem a szereplőket, bár mindenki tudta, miben utaznak. Gyerekkori barátaim közül jópáran szintén elkezdtek utazgatni velük, tőlük származtak a konkrét sztorik és elmesélések a kinti életről.
A régi mondás, hogy könnyen jött pénz könnyen is megy, ebben az esetben is igaznak bizonyult. Igaz ismerek vagy két embert, aki lakást vett az eltett pénzből, de a többiek mindent elszórtak. Jobbára felélték, megették és elkábszizták. A heroin nagyon gyorsan aratott közöttük, könnyű volt hozzájutni és , mint mondják, olyan fájdalmakat is elmulasztott, aminek a létezéséről sem tudtak korábban. A sok kallódó fiatalnak bőven volt megoldatlan lelki baja, így hát volt mit ápolgatni ezzel a kétes elixírrel.
- Fiam, láttam Holló barátodat a buszon, hallod, olyan, szinte átlátszó volt a bőre, olyan vékony... - fordult hozzám Anyám egy nap.
Belfastban ülünk, valami 4 hete, kirándulunk és barátoknál alszunk. A vendéglátónk egykor szintén elég kacskaringós életet élt, mára betagozódott a társadalomba. Végülis a feleségéhez jöttünk látogatóba, húgom egykori legjobb barátnője, az emberrel életemben nem beszéltem korábban, bár ő is Egerben nőtt fel. Üldögélünk reggel a nappaliban, iszogatjuk a kávét, a gyerekeink, még javában szuszognak a takaró alatt az emeleten. Elkezdünk beszélgetni a régi időkről. Sorolja, kivel mi lett. Olyan információ cunami kapott telibe, hogy erre nem voltam felkészülve. Azok az emberek, akik a Centrum áruház mellett álldogáltak, az egykor volt graffiti istenek, gördeszkás lazák, a színesek, irigyeltek és halhatatlanok, sajnos tömegével hullottak el korunk csatáiban és csetepatéiban. Szinte megfájdult a fejem. Nem is értettem, beszélgető partnerem miért leli szinte betegesen örömét ebben, lehet azért mert ő életben van? Ki tudja? Szó mi szó, legalább kétszáz név hangzik el egy másfél órás szó-kartácstűzben. Leszúrták, túllőtte, túltolta, böri, lecsúszott, meghalt, vége, kaktusz, gangeszgatter, eltűnt, Dublinban látta legutóbb koldulni, ötven évesen, olaszban vannak, Párizsban herkáznak. Arra riadtam fel, hogy nevetnek rajtam a gyerekek, hogy apa megint alszik, álomszuszék vagyok. Nyitogatom a szemem, az történt, hogy mintegy védekezésképpen, elaludtam ezen rettenetes szociológiai rémtörténet hatására, mint frontkatonák bombázás közben. Reggel tíz volt.
Rita, a feleségem szól, hogy vett két jegyet a Trainspotting színházi darabra, a Fringe fesztivál keretében. Kérdezi, megyek-e? Bólintok természetesen és már kattog is az agyam. Sokszor olyan, mintha párhuzamos dimenziókban élnék. Leírhatatlan érzés. Néha az emberek szememre vetik, hogy nem figyelek, mikor beszélnek hozzám, de ez nem igaz. Én figyelek, csak néha egyszerre több dologra és valahol a lelkemben vetített filmet nézek, amit az emlékeimből vág össze valaki. Nem értem miért van ez, gondolom a szétszórt jelző jó erre a viselkedésre. Feleségem beszél hozzám, hogy milyen jó lesz megnézni, mert a film nagyon ütős volt, igaz a 2. epizódot nem látta még, 20 évvel később forgattak. Értem hogy mit beszél, de valahogy már befűzték az agyamba a filmet, villognak a képkockák, villognak a képek, alig hallom Ritust. Látom magunkat, ahogy állunk a mozival szemben, heten vagyunk, barátok, huszonéves vagyok. Mind nevetősek, jó arcúak, tele tervekkel, frissek és gondtalanok.
Valaki mondta, valami nagyon eszement film megy az Urániában, igencsak ajánlgatta, valami cuccos film, ennyit tudtunk. Nagy helyi filozófusunk, Rudi barátunk hatására, aki mindig azt hangoztatta, hogy buli színvonalát, nem bízhatjuk az előadókra, alaposan szétraktuk magunkat már egy órával a film előtt.
Maga a film eszelős. Egy Skóciában játszódó heroinfüggő banda életét mutatja be. Olyan mint a hullámvasút, rengeteget röhögünk, de vannak olyan részek, hogy a fotelbe belecsúszva eltakarom a kezemmel a szememet. Olyan furcsa a háttér is, sötét belváros, hidak alatt, lakótelepek, kertes ház, nyugdíjas otthonok, lakások, lépcsőházak. Minden olyan idegen, teljesen más kultúra. A film után nevetgélve hagyjuk el a mozit, az előtérben már a testvérem barátnői állnak, csík szemmel és egy tonna csokival, kiröhögjük egymást és távozunk.
Szól a barátom, hogy kijött a Trainspotting 2, átmegyek-e, mert letöltötte valami kalóz oldalról. Nagyon meglepődöm, hogy leforgatták a kettes részt húsz év után. Körülbelül sosem jut eszembe a film első része már évek óta, de így, hogy Attila szólt, megint látom hetünket a mozi előtt röhögcsélni és várakozni. Micsoda vargabetű az élettől. Edinburghban lakom évek óta, azonnal bevillannak az első rész ikonikus epizódjai, Spud bespeedezve az állásinterjún..., elkezdek röhögni megint, mennyire vicces is volt. Hogy kerültem ebbe a városba? Erre sem tudnék válaszolni, gyakorlatilag, ráböktem egy pontra a térképen, ahol vannak ismerősök, s így érkeztünk ide a három gyerkőccel. Az egykori ikonikus buli film megítélése alapvetően megváltozott bennem. Az egykor idegen filmhátterek ismerőssé váltak. A nagy híd, ami alatt elkapják hőseinket, ott van az állomás mellett, a lakótelepek százait láttam élőben, a nagy Banán ház csúfnevű épület a kikötőben áll... És a szereplők... Sajnos mindennap szemlélem őket. Melegítős, sápadt, közönséges arcuk semmiféle romantikával nem szolgál már. Mindenki félrelép előlük, ott vannak mindenhol. Egy kikapcsolhatatlan szélesvásznú film tömegjelenetének a szereplői. Mackósok, melegítősök, már reggel sarkon piáló, kutyával botladozó, cigiző, karikás szemű zombik. A buli film, nincs mit szépíteni, szociológiai rémálommá vált, felnőtt lettem, változott a perspektíva.
A kettes rész klasszikusan az a film, amit már nem kellett volna megcsinálni. Vagy ha meg is csinálják, kevesebb akció, kevesebb szín kellett volna, hiányolom a kopott színeket, amik az elsőt klasszikussá tették. Látszik, hogy sok pénz volt az elkészítésére, de nem lett jobb tőle. Egy rohadt telefonbolt is felbukkan, nem hiszen el, hogy egy "sörreklám" nélkül nem mehet le egy ilyen. Majd a Mephisto újragondolásában egy temetkezési vállalatot tegyünk már bele...ok?
Maga a sztori amúgy elfogadható, van eleje, van vége, értelmet nyer sok minden, csak sok a csiricsáré. Jancsó Szegénylegényeit sem hiszem, hogy feldobná, ha egy látszólag most épített skanzenban forgatnák.
