A MÁS klub tucatszámra hozta le az akkori zenei csemegéket hozzánk, hardcore fesztiválok, punk koncertek, minden volt. Én tényleg olyan boldog voltam ezen időben, hogy minden nap mentünk, minden nap történt valami.
Fiatalok voltunk, jó arcúak, reményteliek és frissek, röhögősek.
A Centrum áruház mellett gyülekeztek a lazák, ahogy mi hívtuk őket a kétes skétesek( gördeszkások). Én csak messziről néztem őket, nem voltam bejáratos abba a csapatba, de irigykedve néztem a nyugatról hozott extra laza felsőket, lógó nadrágjaikat.
Főleg a ruháik designja tetszett, a pólóik. Graffitiztek is, ők alkották a Che Bronx Dragons bandát, a város tele volt a hatalmas színes cuccaikkal, elképzelni sem tudtam, honnan szerzik ezeket a színkombinációkat. Persze később már tudtam, hamis vonatjegyekkel járták be a nyugati országokat, onnan hozták a ruháikat, életérzésüket és a festékeket is. Emlékszem, mennyire vágytam rá, hogy olyan lehessek mint ők. Nagyon sokan voltak és ahogy telt az idő, ruházkodásukat egy város vette át, egy generáció, mindenki sísapkába járt nyáron is, buggyos nadrágban. A hamis inter jegyükkel, elárasztották Európát, egyszer valaki kiszámolta, hogy a csúcson, ha lehet ezt így nevezni, akár 250 egri fiatal is külföldön lébecolt és bizony közülük sokan koldulásból tartották fenn magukat. A koldulás igen egyszerű pénzszerzési forma volt. Kiírták egy lapra, hogy éhesek, és kitérdepeltek valami frekventáltabb sarokra. Akikkel én beszéltem, volt olyan karácsony előtti időszak, amikor naponta több pénzt kerestek, mint Apám mérnökként egy hónap alatt.Tényleg hihetetlen volt, jómagam sosem próbáltam ki, iskolába jártam, dolgoztam, meg mint említettem, csak futólagosan ismertem a szereplőket, bár mindenki tudta, miben utaznak. Gyerekkori barátaim közül jópáran szintén elkezdtek utazgatni velük, tőlük származtak a konkrét sztorik és elmesélések a kinti életről.
A régi mondás, hogy könnyen jött pénz könnyen is megy, ebben az esetben is igaznak bizonyult. Igaz ismerek vagy két embert, aki lakást vett az eltett pénzből, de a többiek mindent elszórtak. Jobbára felélték, megették és elkábszizták. A heroin nagyon gyorsan aratott közöttük, könnyű volt hozzájutni és , mint mondják, olyan fájdalmakat is elmulasztott, aminek a létezéséről sem tudtak korábban. A sok kallódó fiatalnak bőven volt megoldatlan lelki baja, így hát volt mit ápolgatni ezzel a kétes elixírrel.
- Fiam, láttam Holló barátodat a buszon, hallod, olyan, szinte átlátszó volt a bőre, olyan vékony... - fordult hozzám Anyám egy nap.
Belfastban ülünk, valami 4 hete, kirándulunk és barátoknál alszunk. A vendéglátónk egykor szintén elég kacskaringós életet élt, mára betagozódott a társadalomba. Végülis a feleségéhez jöttünk látogatóba, húgom egykori legjobb barátnője, az emberrel életemben nem beszéltem korábban, bár ő is Egerben nőtt fel. Üldögélünk reggel a nappaliban, iszogatjuk a kávét, a gyerekeink, még javában szuszognak a takaró alatt az emeleten. Elkezdünk beszélgetni a régi időkről. Sorolja, kivel mi lett. Olyan információ cunami kapott telibe, hogy erre nem voltam felkészülve. Azok az emberek, akik a Centrum áruház mellett álldogáltak, az egykor volt graffiti istenek, gördeszkás lazák, a színesek, irigyeltek és halhatatlanok, sajnos tömegével hullottak el korunk csatáiban és csetepatéiban. Szinte megfájdult a fejem. Nem is értettem, beszélgető partnerem miért leli szinte betegesen örömét ebben, lehet azért mert ő életben van? Ki tudja? Szó mi szó, legalább kétszáz név hangzik el egy másfél órás szó-kartácstűzben. Leszúrták, túllőtte, túltolta, böri, lecsúszott, meghalt, vége, kaktusz, gangeszgatter, eltűnt, Dublinban látta legutóbb koldulni, ötven évesen, olaszban vannak, Párizsban herkáznak. Arra riadtam fel, hogy nevetnek rajtam a gyerekek, hogy apa megint alszik, álomszuszék vagyok. Nyitogatom a szemem, az történt, hogy mintegy védekezésképpen, elaludtam ezen rettenetes szociológiai rémtörténet hatására, mint frontkatonák bombázás közben. Reggel tíz volt.
Rita, a feleségem szól, hogy vett két jegyet a Trainspotting színházi darabra, a Fringe fesztivál keretében. Kérdezi, megyek-e? Bólintok természetesen és már kattog is az agyam. Sokszor olyan, mintha párhuzamos dimenziókban élnék. Leírhatatlan érzés. Néha az emberek szememre vetik, hogy nem figyelek, mikor beszélnek hozzám, de ez nem igaz. Én figyelek, csak néha egyszerre több dologra és valahol a lelkemben vetített filmet nézek, amit az emlékeimből vág össze valaki. Nem értem miért van ez, gondolom a szétszórt jelző jó erre a viselkedésre. Feleségem beszél hozzám, hogy milyen jó lesz megnézni, mert a film nagyon ütős volt, igaz a 2. epizódot nem látta még, 20 évvel később forgattak. Értem hogy mit beszél, de valahogy már befűzték az agyamba a filmet, villognak a képkockák, villognak a képek, alig hallom Ritust. Látom magunkat, ahogy állunk a mozival szemben, heten vagyunk, barátok, huszonéves vagyok. Mind nevetősek, jó arcúak, tele tervekkel, frissek és gondtalanok.
Valaki mondta, valami nagyon eszement film megy az Urániában, igencsak ajánlgatta, valami cuccos film, ennyit tudtunk. Nagy helyi filozófusunk, Rudi barátunk hatására, aki mindig azt hangoztatta, hogy buli színvonalát, nem bízhatjuk az előadókra, alaposan szétraktuk magunkat már egy órával a film előtt.
Maga a film eszelős. Egy Skóciában játszódó heroinfüggő banda életét mutatja be. Olyan mint a hullámvasút, rengeteget röhögünk, de vannak olyan részek, hogy a fotelbe belecsúszva eltakarom a kezemmel a szememet. Olyan furcsa a háttér is, sötét belváros, hidak alatt, lakótelepek, kertes ház, nyugdíjas otthonok, lakások, lépcsőházak. Minden olyan idegen, teljesen más kultúra. A film után nevetgélve hagyjuk el a mozit, az előtérben már a testvérem barátnői állnak, csík szemmel és egy tonna csokival, kiröhögjük egymást és távozunk.
Szól a barátom, hogy kijött a Trainspotting 2, átmegyek-e, mert letöltötte valami kalóz oldalról. Nagyon meglepődöm, hogy leforgatták a kettes részt húsz év után. Körülbelül sosem jut eszembe a film első része már évek óta, de így, hogy Attila szólt, megint látom hetünket a mozi előtt röhögcsélni és várakozni. Micsoda vargabetű az élettől. Edinburghban lakom évek óta, azonnal bevillannak az első rész ikonikus epizódjai, Spud bespeedezve az állásinterjún..., elkezdek röhögni megint, mennyire vicces is volt. Hogy kerültem ebbe a városba? Erre sem tudnék válaszolni, gyakorlatilag, ráböktem egy pontra a térképen, ahol vannak ismerősök, s így érkeztünk ide a három gyerkőccel. Az egykori ikonikus buli film megítélése alapvetően megváltozott bennem. Az egykor idegen filmhátterek ismerőssé váltak. A nagy híd, ami alatt elkapják hőseinket, ott van az állomás mellett, a lakótelepek százait láttam élőben, a nagy Banán ház csúfnevű épület a kikötőben áll... És a szereplők... Sajnos mindennap szemlélem őket. Melegítős, sápadt, közönséges arcuk semmiféle romantikával nem szolgál már. Mindenki félrelép előlük, ott vannak mindenhol. Egy kikapcsolhatatlan szélesvásznú film tömegjelenetének a szereplői. Mackósok, melegítősök, már reggel sarkon piáló, kutyával botladozó, cigiző, karikás szemű zombik. A buli film, nincs mit szépíteni, szociológiai rémálommá vált, felnőtt lettem, változott a perspektíva.
A kettes rész klasszikusan az a film, amit már nem kellett volna megcsinálni. Vagy ha meg is csinálják, kevesebb akció, kevesebb szín kellett volna, hiányolom a kopott színeket, amik az elsőt klasszikussá tették. Látszik, hogy sok pénz volt az elkészítésére, de nem lett jobb tőle. Egy rohadt telefonbolt is felbukkan, nem hiszen el, hogy egy "sörreklám" nélkül nem mehet le egy ilyen. Majd a Mephisto újragondolásában egy temetkezési vállalatot tegyünk már bele...ok?
Maga a sztori amúgy elfogadható, van eleje, van vége, értelmet nyer sok minden, csak sok a csiricsáré. Jancsó Szegénylegényeit sem hiszem, hogy feldobná, ha egy látszólag most épített skanzenban forgatnák.
Azonban érdekes, de pár párbeszéd miatt nagyon szívesen emlékszem erre a filmre is, a ketteskére is. Az egyik... Még ma is beleborzongok. Megint csak azt tudom mondani, hogy nem értem, ki írja az én filmem? Van amire nincs magyarázat.
A film egyik ikonikus jelenete, amikor a főhős, aki 20 év után visszatér tisztán Európából, megmenti, az azóta is heroinon élő Spud barátja életét, aki éppen öngyilokra készül. Kicsit helyrepofozza, eteti, felkarolja. Nagyon sokat beszélgetnek. Az a terve a főszereplőnek, hogy elkezd vele edzeni, mert a sport neki is segített anno. Felfutnak az Arthur's seat hegyre, ami itt van valami 6 kilométerre tőlünk, a városmagban terpeszkedik, mint nálunk a Gellért hegy, idétlen melegítőkben. Spud alig él, majd kiköpi a tüdejét, a sok cuccozás és cigi erősen leharcolta a barátunkat. Végül leroskadnak egy nagy lapos kőre, ahol elkezdődik egy beszélgetés.
Ekkor már néma csendben harapom a számat. Ugyanis, pár héttel korábban, Tamás barátommal, szintén ezen a nagy lapos kövön ültünk. Tamás valami négy napot töltött velünk, sokat csavarogtunk, régi emlékekről csevegtünk, túráztunk, kivittem a természetbe is és mint kötelező turista célpont, megmásztuk ezt az ikonikus hegyet is a Parlament mellett. A nagy kövön csücsültünk, haverokról dumáltunk. Kivel mi lett? Mindenki kitalálhatja, hogy a hét ember között volt Tamás is, ott, a mozi előtt, húsz éve. Ahogy végigvesszük a többieket, gyakorlatilag kiderül, hogy csak mi ketten vagyunk úgy-ahogy rendben, ezt ugye nem lehet megítélni, mennyire vagyunk külső szemlélőnek elfogadhatóak, de a másik öt közül, egy nagyon nincs jól, a második nincs jól, a harmadik beteg, a negyedik alapvetően szarul van és az ötödik árnyéka egykori önmagának. Természetesen azt is kitalálhatja mindenki, hogy a buli vonat ütötte el őket az állomáson. Nagy csendben vagyunk Tomival, kínos mások nyomorát végigvenni, főleg ha azok egykori napi kapcsolatban lévő testi-lelki jó barátaink. Mi Tomival mind a ketten sportolunk, rendezett a háttér, család, akikre büszkék vagyunk és szeretnek minket.
Tamás felém fordul.
-Te, hogy van az, hogy te rendben vagy? Hogyan sikerült épp pszichével megérni ezt az életkort nekünk? Én sem értem, hogy miért nem mi kallódtunk el? Miért mi vagyunk itt, s nem ők? Semmivel nem voltunk okosabbak, vagy jobb fejek...vagy erősebbek...nem értem!
- Hát... azt hiszem, én azért vagyok rendben, mert eljöttem Egerből.
Nagy a csend, nézzük a várost alattunk, halljuk a dudákat, a city zajait.
Háromezer kilométert jöttem ide. Még most is szürreális. Mit keresek én itt?
Ülünk a nappaliban, nézzük a filmet. Főhőseink a nagy lapos kövön. Spud Renton felé fordul.
- Hogy lehet, hogy te rendben vagy? Miért neked sikerült? Én egy nyomorult kacat vagyok. A fiam nem is köszön nekem, feleségem elvált, nem is volt soha életem, nincsenek emlékeim, egy balfasz vagyok, egy senki... Miért Te? Hogy sikerült neked?
-Úgy Spud, hogy elmentem innen!
Este öltözünk. Rita siettet, mert kezdődik a színház mindjárt. Puszit adunk a gyerekeknek, 15, 13 és 10, a nagyok néznek a kicsire, mondjuk hogy jövünk 2 óra múlva. Kérdik, hogy beülünk-e valahová, nemet mondunk, Rita gyakorlatilag negligálja a bulikat és én is óvatosan szállok bele, még két sörös estékbe is, annyira idegesít, hogy másnap teszetosza vagyok. Néha jó, de annak kell valami apropó.
A városban parkolok, egy barátnőnk vár minket a 17 éves lányával. Puszi, ölelés, indulás. Ki van írva, hogy előadás közben nem lehet kimenni pisilni és hogy tegyük el a ki...ott telefonokat! Így kiírva, ahogy mondom. Nocsak!
Ahogy belépünk, ordító techno fogad, elmebetegként rohangálnak a szereplők a sorok között. A nézők csak négy sorban kapnak helyet, olyan mint egy divatbemutató kifutója, vagyunk vagy négyszázan, de nagyon közel ül mindenki a színpadhoz.
A darab brutális! A főhős szaros seggel, teljesen meztelenül szerepel, nyilván a fekália nem igazi, de maradjunk abba, rémesen élethű. Használt kotonnal dobálóznak, üvöltenek, verekednek, terhes nőt abuzálnak, ópiát tablettát fenékbe illesztenek, közösülnak, sivalkodnak, késsel hadonásznak.
Ami a legriasztóbb, nagyon sokan tényleg megrémülnek, hogy bejönnek közénk a sorokhoz és kötekednek. Olyan skót akcentussal beszélnek, hogy alig érteni. Olyan, mintha az utcán kérne tőlünk tüzet egy drogos, vagy megtámadna valaki, mert a másik focimezt hordom, nem az ő favoritját. Pár hölgy teljesen lesápad, nézem a test jeleket, összehúzódzkodva reszketnek. Páran kínosan a szereplőkkel jópofiznának, ők járnak a legrosszabbul, jó pár férfi leizzad! Én azt mantrázom, ne vegyek fel áldozat pózt, ez csak színház, nem fognak bántani! Nem mindig hiszem el, de csak egyszer néz a szemembe a tag, aki a piás havert játsza nagy gyíklesővel, s aztán arrább áll! Huhh... Ritát eltalálja egy óvszer, de ennyivel megússzuk.
A darab elég élethűen követi a filmet, nyilván meg van vágva és sok dolog kimarad, de pontosan tudom hol is tartunk.
Pakk! Véget ér a darab. Az eddigi elmebeteg szereplők, kihúzzák magukat, tiszta angollal megköszönik, hogy eljöttünk. A főhős elmeséli, hogy minimum 15000 ember él ebben a börtönben Skóciában, aki teheti, támogasson olyan alapítványokat, ami segít ezeknek a függőknek. Hatalmas tapsot kapnak, mindenki ujjong, illetve majd' mindenki. Ahogy állok fel, én nem tapsolok, magam elé nézek. Túl sok minden szakadt fel. Látom a haverokat, a barátokat, látom a Centrum áruházas bandát, a lakótelepi barátaim, Hollót, tesóm barátnőit, a lakótelepi spanokat. Látom hetünket a mozinál, Tamást a kövön mellettem, fenn a hegyen. Látom a laza pólókat, ahogy mesélik a cimbik, mennyire laza utazgatni ingyen nyugaton, hogy mennyire cool. Hogy party van egész évben.
Sokszor balféknek gondoltam magam. nem mertem sose nekivágni velük. Suliban voltam, dolgoztam, meg éltem az életem. Heroint egyszer láttam, azt is valaki mutatta, messziről néztem meg, egy pakettben, szóval erről sem tudok semmi konkrétat mutatni.
Ahogy állok fel, szétnézek. Sokan tereferélnek, tapsolnak, csivitelnek és óbégatnak, felszabadultan kacagnak, de csak pár ember az, aki igazán érdekel engem. Jó pár ember csendben áll, néznek maguk elé, csendben, elmerengenek. Vannak köztük hetvenesek, hatvanasok, korombeliek. elnéznek messzire, vagy befelé.
Elindul a Bad Boy, a film híres zenéje. Sokak lába elkezd rá járni, sokan bólogatva követik az ütemet.
Szembe áll, egy joviális öregúr. Összenézünk. Olyan mint egy öreg tudós, ő engem néz. Gondolom úgy nézek ki, mint egy napszítta, sportos ötvenes.
Mind a ketten gondolunk valamit a másikról, de valószínűleg, semmit sem értünk.
Soha, semmit nem tudunk senkiről.
Bólogatunk a zenére, de nem nevetgélünk, csendben megyünk ki a teremből.
