Emlékeznek azokra a régi MÁV - már ha lehetett őket így nevezni egyáltalán - toalettekre, ahol volt egy csésze, ami a rozsdától már teljesen besárgult, s onnan távozott minden a zakatoló végtelenbe? Menet közben nem is lehetett használni ugyebár, a vízzel öblítés pedig ritka volt, mint a fehér holló.
Ismerek egy német hölgyet, Ingridet, aki a szolgáltatásokat nyújtó helyeket az alapján ítélte meg, hogy milyen állapotú az illemhelység. Legyen az egy állomás, egy vasúti kocsi, étterem, avagy kocsma, ha a toalett tiszta és rendezett, akkor ott adnak higiéniára. Mondjuk ő sohasem utazott akkoriban magyar vasúton. Leesett volna az álla a balkáni helyzetek láttán.
Idén abban a szerencsés helyzetben lehettem, hogy a családommal egy hétig Szardínián nyaraltunk. Egyik napon úgy döntöttünk, hogy elutazunk a helyi vonattal Algheroból Sassariba. Az út csupán fél óra volt, a vasúton viszont nincsen wc, úgyhogy indulás előtt az állomáson próbáltam intézni folyó ügyeimet. Találtam egy épületet, bátran benyitottam, amikor egy idősebb szárd nő hirtelen visszahúzta az ajtót, kirántva a furcsa kilincset az ajtóból. Elkezdett magyarázni valami furcsa tájszólásban, én pedig a minimális olasz tudásommal közöltem, hogy nem értem, mit mond. Mindegy is volt, mert öt percen keresztül beszélt folyamatosan.
Aztán kijött a helységből, egy kulcsot lobogtatott az arcom előtt. Folytatta mutogatva, hogy adjam majd le a kulcsot a kis állomáson, majd betessékelt a budiba, szinte belökött a tetthelyre, de az ajtó előtt tovább magyarázott nekem, várva rám. Az ajtót belülről természetesen nem lehetett bezárni. Két vécécsésze volt bent egy paravánnal elválasztva, ajtók sehol. Tehát ezért tartózkodhatott bent egyszerre egy ember. Jobbra, a bejárati ajtó mellett egy csap, benne egy kisebb cementes műanyag vödör. A nő kintről még mindig beszélt hozzám, és ekkor raktam össze a mozaikokat. A vécéket nem lehet lehúzni, a bal oldali használhatatlan, a jobb oldaliban végezheti az ember a dolgát, amit a csapban lévő vödörbe eresztett vízzel letisztáz. A csapból harmatgyengén csordogált a víz.
Nagy nehezen sikerült a művelet, végeztem. Az újdonsült barátnőm még mindig az ajtó előtt magyarázott, amikor kinyitottam a bezárhatatlan ajtót és átléptem a küszöböt. Kivette a kulcsot a kezemből, és visszasietett vele a kis állomásra. Mintha nem bízott volna abban, hogy megértettem korábban a teendőket a kulccsal. Mégiscsak egy buta turista vagyok a szemében.
Mindenesetre néha el kell utazni ahhoz, hogy értékeljük azokat a dolgokat, amiket természetesnek veszünk a mindennapjainkban.
