Mint otthon

Emlékeznek azokra a régi MÁV - már ha lehetett őket így nevezni egyáltalán - toalettekre, ahol volt egy csésze, ami a rozsdától már teljesen besárgult, s onnan távozott minden a zakatoló végtelenbe? Menet közben nem is lehetett használni ugyebár, a vízzel öblítés pedig ritka volt, mint a fehér holló.

Ismerek egy német hölgyet, Ingridet, aki a szolgáltatásokat nyújtó helyeket az alapján ítélte meg, hogy milyen állapotú az illemhelység. Legyen az egy állomás, egy vasúti kocsi, étterem, avagy kocsma, ha a toalett tiszta és rendezett, akkor ott adnak higiéniára. Mondjuk ő sohasem utazott akkoriban magyar vasúton. Leesett volna az álla a balkáni helyzetek láttán.

Idén abban a szerencsés helyzetben lehettem, hogy a családommal egy hétig Szardínián nyaraltunk. Egyik napon úgy döntöttünk, hogy elutazunk a helyi vonattal Algheroból Sassariba. Az út csupán fél óra volt, a vasúton viszont nincsen wc, úgyhogy indulás előtt az állomáson próbáltam intézni folyó ügyeimet. Találtam egy épületet, bátran benyitottam, amikor egy idősebb szárd nő hirtelen visszahúzta az ajtót, kirántva a furcsa kilincset az ajtóból. Elkezdett magyarázni valami furcsa tájszólásban, én pedig a minimális olasz tudásommal közöltem, hogy nem értem, mit mond. Mindegy is volt, mert öt percen keresztül beszélt folyamatosan.