A képlet ismert. Élettársáról, házastársáról, párjáról már régóta érzékeli valaki, hogy nem figyel rá, kedvére használja, nem lehet rá számítani a háztartásban, a gyereknevelésben, mindent azzal hárít el, hogy itt minden neki köszönhető. Aztán kiderül, hogy más kapcsolatai vannak, benyúl a közös kasszába, hazudozik. A szakítás elkerülhetetlennek látszik. De sokszor csak a józan ész szerint.
Szakítani valakivel pokoli nehéz. Főleg, ha erős érzelmek kötöttek hozzá, ha egyszer megvolt a bizalom. Még ha sor kerül is az elválásra, a kapu nyitva marad. Talán visszajön, észhez tér, érzi a hiányt. Menjen a pokolba, de most mi van vele, ki tud róla valamit? Jelentkezett, igaz, csak valami elintézendő közös ügy miatt, de kedves volt, persze, mert ő alapvetően kedves. Csak egy hazug disznó. Azért jó volt vele tölteni még egy éjszakát. Az utolsó utáni utolsót.
Még egy rosszakarót sem könnyű kiradírozni a szívünkből. Megalázott, áskálódott, keresztbe tett. Pedig mintha bujkálnának benne nemes érzések. Jó dolgokra is képes. Ki tudja, egyszer majd belátja, tévedett, csúnyán viselkedett és… Bocsánatot kér.
Ne cifrázzuk tovább, világos, hova akarok ezzel a bágyadt kis párhuzammal kilyukadni. Szakítani kéne Orbán Viktorral! Nem bírálni, elítélni, leleplezni. Hanem elfordulni tőle, otthagyni, nem figyelni rá, nem érintkezni vele.
Érdemi kormányzás nincs, egy hosszúra nyúló kampányidőszakban aszalódunk. Érdektelen, alávaló kijelentések, „narratívák” kergetik egymást kormányoldalról. Minek erre odafigyelni? Mi nem világos?
A miniszterelnök és pártja híveit, bálványozóit eszem ágában sincs győzködni. Bizonyára közülük is sokakat foglalkoztat a szakítás vagy legalább a távolodás gondolata, de a kialakult bizalom, világképet is adó kötődés nagy úr. Erről mindig a Gulagra került kommunisták jutnak az eszembe, akikben már bizonyára derengett, hogy a rendszerrel nem stimmel valami, mégis véres vitákban, szinte frakcióba tömörülve védték Sztálint. A politikai leszakadás egy hosszú folyamat. Apró lépésekben történik, ha egyáltalán megtörténik. Különösen egy olyan vezető esetében, mint Orbán, akihez nem tapadnak nagy, véres bűnök. Ő még mindig nem kegyetlen diktátor, csupán egy megvezető, agresszív, isten tudja, mi.
A kérdés az, hogy a demokratikus (vagy egyszerűen csak nem kormánypárti) oldal, amely a kezdetektől elutasította a NER-t, valamilyen szinten kárvallottja lett a rendszernek, úgy érzi, tisztában van a korrupcióval, a hazugságokkal, miért nem fordít hátat Orbánnak? Hiába áltatja magát, hogy a harchoz éppen hogy szembe kell fordulni vele, ez csak annyit jelent, hogy figyeli, mit csinál a másik, és hagyja, hogy ezredszer is arcul köpje. Hiába feddi meg szavakban, hiába figyelmezteti, hol a határ egy polgári demokráciában, hiába vár józan belátást, mértéktartást az egykor szépen szónokló akárkitől, jön az újabb arcul köpés.
Az ellenzék egy évtizede bajlódik mérgelődő, de engedelmes házastárs módjára a megváltoztatott választási rendszerrel. Nem jó, a másiknak kedvez, de azért elfogadom, ez van, ezzel kell főzni. És agyaltak udvariasan mindenféle kombinációkat az összefogással, aztán amit kitaláltak, azt is elrontották kicsinyes hatalmi ambíciók miatt.
Az viszont fel sem merült, hogy kényszerítő erejű mozgalmat szervezzenek ellene. Keményen, koncentráltan, kitartóan. Az ügynöközős propaganda ellen sem lázadtak. Helyette cáfolgatták állításait, szörnyülködtek a plakátokon. „Jaj, drágám, miért mondasz ilyeneket rólam? Ez olyan csúnya dolog.” De semmi baj, ezen nem veszünk össze, majd a választásokon tiszta vizet öntünk a pohárba. Amin mindig kétharmad jön ki ellenük. Vagy a parlamentben. Ahol nincs szavuk. Akkor majd a médiában. Amelynek közszolgálati csatornái szintén a kormány szolgálatában állnak. Mindegy, a legfontosabb a „család”, a demokratikus intézményrendszer őrzése. Még a látszat szintjén is. Ha nagyon nagy baj lesz, a családvédelmi központ majd segít. Vagy a szomszéd.
Nem tudom, ez az ellenzék mit hozott volna ki magától a kegyelmi botrányból. De ne ostorozzuk tovább, mert nem tudott megfelelően reagálni egy váratlanul megromlott politikai viszonyrendszerre, és panaszai ellenére túlzott türelmet tanúsított. Szerencsére tényleg jött külső segítség. Magából a társadalomból, civilektől és egy ügyes, a rendszer ellenlábasává sérült fideszestől. Megérezték a válás pillanatát, küzdő harcmodorba álltak a szembenállásnál, és maguk mögé mozgósítottak egy kormányváltásra esélyes többségi tábort. Sor kerül-e azonban a kampány során a teljes szakításra?
Idén, június 28-án 250-300 ezer ember vonult az utcára Budapesten. Annak ellenére, hogy a kormány betiltotta a Pride-ot és a rá épülő rendezvényt. Csodálatos délután volt. Napsütés, jókedvű, derűs, összetartásukat, erejüket megérző demonstrálók, szimpatizálók az ablakokban, megengedő, fegyelmezett rendőri biztosítás.
Elnézést az LMBTQ-közösségtől, de senki se gondolhatta komolyan, hogy ez csak róluk szól. Békés, felszabadult lázadás volt ez a rendszer ellen, öröm, hogy végre egymásra találtak a demokraták, sokan vannak, kiállásra, tettre készek. Ami háttérbe szorított mindenfajta gyűlöletet.
Az 1956. október 23-i megmozdulás vagy Nagy Imre újratemetésének hangulata lehetett hasonló. (Baloldaliaknak eszébe juthat 1919. május elseje is, de erről most nem nyitnék vitát.) A szakítás pillanata harangozott. Elég volt ebből, elég volt belőletek, nem érdekel, mit mondtok, mit tiltotok be. Olyannyira, hogy a tömeg nem vonult a Parlament elé, tiltakozó hangon sem kezdeményezett kontaktust a hatalommal. Átnézett rajta, nem létezett számára.
Már csak egy dolog lett volna hátra. Hogy az ellenzéki politika mindezt felismerje, tudatosítsa, deklarálja. Nem történt meg. A katartikus esemény a választások kontextusába került, az kapott figyelmet, hogyan reagál Orbán, a kormány, és folytatódott a megszokott pengézés kijelentésekről. És Magyar Péter sem vállalta, hogy a helyzet magaslatára emelkedjen. Az ellenzék vezetőjeként most valóban beleharsoghatta volna az országba, hogy „Vége van!”. Budapest fellázadt a szabadságért, a demokráciáért, veletek vagyok, velük vagyunk! És talán megy a mennybe. De nem, csak néhány elismerő szó, ő inkább tartotta magát saját narratívájához. Szép, szép, jelzi az elégedetlenséget, de azért ez valahol egy gumicsont, én a valódi problémákkal foglalkozom.
Szerintem ez hiba volt.
Persze, ha belegondolunk, nem meglepő, hogy így történt. A mai magyar politikát a narratívák uralják – méghozzá szakértői értékelések visszaigazolásával, „támogatásával”. Mindenki arra figyel, milyen mesével áll elő egy politikai oldal, hogyan építi fel az imázsát, milyen terméket kínál a polgároknak, az a gazdasági rendszer piaci, mondhatnánk marketing szemlélete. Hogyan kell valamit (valakit) eladni. A valóság ne mocorogjon, maradjon csöndben. Mert zavaró, belekavar a narratívák piaci versenyébe. Ha a kormány összetákolta, hogy külföldről mozgatják az ellenzéket, de ő most leszámol a „poloskákkal”, a gyerekfertőző Pride-dal, ha Magyar Péter erre kitalálta, hogy nem foglalkozik gumicsontokkal, mert a mindennapi gondok kezelése a fontos, beszélni az emberekkel, és ezért járja az országot, akkor ne bolygassa meg ezt az egészet semmiféle más dimenziókat felvető társadalmi megmozdulás.
Így aztán mára június 28. zárójelbe került. Visszatértünk a narratíva-harchoz, a hozzá kapcsolódó napi kijelentések figyeléséhez, választói százalékokra fordításához. Annyi biztos, hogy Orbánnak ez előnyös, mert ő is képtelen reagálni a valóság mozgásaira, a feszítő ellentmondásokra. Így viszont darálhatja tovább a maga narratíváját európai ellenségekről és hazai ügynökeikről, ukrán fenyegetésről, békepártiságról. Harcosok Klubjával, digitális polgári körökkel, aktívabb médiaszerepléssel. Lehet tovább ekézni a hazugságait, elmondani mindennek. A másik oldalon pedig reménykedni, hogy Magyar Péter narratívája, ígéretei utat törnek a magyar nép szívébe, szaporodni, erősödni fognak a Tisza-szigetek. És jól teszi, amikor nem nyit vitát jobboldali szavazóival a melegek és Ukrajna kérdésében. (Érdekes amúgy, hogy baloldaliak elvesztésétől soha nem kell félni, mert ők mindent megértenek és lenyelnek.) Így viszont megint elmarad, amire pedig már nagyon megérett az idő: a szakítás Orbánnal. Személyével, politikájával, propagandájával. Nem érdekes, mit mond, a táborát meg úgysem lehet meggyőzni. El kell kezdeni szabadon élni, új alternatívákat keresni, de nem egyszerű narratívák szintjén. Jobb az élet dobbanásaira figyelni.
