„Ugyanaz történik, mint Sztálin idején. Lehet, hogy Ukrajnában egy másik hang van hatalmon, de a módszerek megegyeznek”

A két ügyész az első nagyjátékfilmje hét év szünet után, igaz, közben több dokumentumfilmet is forgatott.

Pontosan nyolcat. Ennek kizárólag anyagi okai vannak. Egy játékfilm előkészítése és a költségvetés összeszedése összetett folyamat, A két ügyész forgatókönyvét még 2012-ben írtam és egy epikus mozinak képzeltem el. 2020-ra összejött a költségvetés. Tudja, mi történt? Hát a pandémia és minden összeomlott. Az egész produkció ukrajnai forgatással volt tervezve, miután véget értek a covid korlátozások, jött az orosz agresszió. Az elmúlt hét évben mindig történt valami olyasmi, amiről azonnal kellett forgatni, kötelességemnek éreztem, hogy filmezzek, legyen szó múltbéli háborús bűnösökről vagy a jelen agresszorairól. Aztán végül úgy alakult, hogy le tudtam forgatni A két ügyészt is.

Amely 1937-ben, a sztálinista terrorban játszódik és végül Rigában vették fel, nyugatra vándorolt orosz színészekkel.

Kiemelkedő költségvetés nélkül. De szerencsém volt, mert a dokumentumfilmes stábommal forgattam és 18 nap alatt tudtunk rögzíteni mindent. A börtönt, amit a filmben lát, 1905-ben építette az orosz cár. Ez a film a múltról szól, de nagyon aktuális is. Az első ilyen jelenet, ami megragadott, az volt, amikor a vonaton beszélgetnek a hétköznapi emberek, akik hisznek abban, hogy Lenin és Sztálin megoldja az összes igazságtalanságot. Eszembe jutott Putyin és a Kreml-propaganda, vagyis, hogy az emberek most is hisznek Putyinban, és szörnyű, hogy ez a gondolkodásmód ma is jelen van. És ezt azért tartom még ijesztőbbnek, mert ma sokkal több propagandaeszköz áll rendelkezésre, mint az 1930-as években.

Akkor - ha jól értem - Putyinról szeretett volna filmet készíteni?

Inkább az vezérelt, hogy Oroszország történelmével nem foglalkoznak az orosz filmesek. Talán az egyetlen kivétel, Alekszej German Jr. Azaz még pontosabban, senki nem beszél azoknak a népeknek a történetéről, amelyek az egykori szovjet birodalomban éltek. Szeretnék néhány filmet készíteni, amelyek egy kicsit elmagyarázzák és megvilágítják, hogyan működött a rendszer. A második ötletem pedig az, hogy feltegyem a kérdést, mi történt ezzel a rendszerrel 1991 után, amióta a Szovjetunió összeomlott. A válasz: semmi. Most is csak egyféleképpen lehet ábrázolni a történelmet. Oroszországban minden könyvet megváltoztatnak, a tankönyveket, a történelemkönyveket, és újraírják a történelmet. Medinszkij, a korábbi kulturális miniszter, Putyin mai jobbkezének koncepciója szerint mindent, ami jó a nemzeti büszkeség erősítéséhez, be kell vonni, és mindent, ami rossz, ki kell hagyni. Ez a mi etikai kódexünk.

Ez alatt mit ért pontosan?

Ugyanaz történik, mint Sztálin idején, amikor az embereket átnevelték. Tudják, hogyan kell a „megfelelő embereket” létrehozni, hogyan kell a társadalmat megformálni és visszaépíteni a korábbi birodalmat. Ez alól csak három ország tudott elmenekülni, ahol az igazi rendszerváltás bekövetkezett: Litvánia, Lettország és Észtország.

Ukrajnát nem sorolja ide?

Dehogy. Lehet, hogy egy másik „hang” van hatalmon, de a módszerek megegyeznek.

De hát ott a nemzetvédő háború az oroszok ellen.

Igen, és ott a hős Volodimir Zelenszkij személyében, a nemzet egyesült a háborúban, de a kiépült rendszernek semmilyen szinten nincs közös halmaza az európai eszmékkel és jogokkal. A hatvan év alatti ukrán férfiak például nem hagyhatják el az országot Zelenszkij törvénye szerint, amit a vészhelyzetre hivatkozva hozott. Emlékszik arra, mikor volt divatban ez a gyakorlat? Mit szólna a demokratikus világ, ha ilyen szabályokat vezetnének be most Franciaországban vagy Németországban? Az ukrán  állampolgárok emberi jogainak jelentős részét elvették.

A világ önt ukrán rendezőként ismeri, de Belaruszban született. Mikor költöztek Ukrajnába?

Ez régen volt, nem sokkal a születésem után települtünk át, mert Belaruszban csak két hónapig maradhatott otthon a szülés után az anya. Akkor engem otthagytak a nagyszüleimmel, amíg nem szereztek lakást Kijevben, ahol felnőttem, és ott laktam egészen huszonhétéves koromig. Belarusz egyébként ma nem létezik klasszikus országként, inkább egy autoriter rezsim. Ugyanaz, mint Oroszország. Azt pedig, hogy Ukrajnával mi lesz, nem tudom.

Sokan összekapcsolják az orosz-ukrán konfliktust az antiszemitizmus problémakörével.

Amikor a németek megszállták a Szovjetuniót, pogromokat provokáltak Nyugat-Ukrajna különböző városaiban. Már azelőtt is megpróbálták ugyanezt Kijevben, de nem történt meg, mert a szovjet hatalom húsz éve alatt kialakult az internacionalizmus eszméje, és a zsidók nem gettókban, hanem Nyugat-Ukrajnában, mint meghatározott területeken éltek. A zsidók más nemzetiségűekkel laktak együtt, már akkor is vegyes közösség volt, hiszen sok ukránnak vagy orosznak volt zsidó felesége vagy férje. Ez mindössze két évtizeden át tartott. Az utolsó pogrom a Szovjetunióban 1945-ben történt Kijevben – bár arról senki sem akar tudni, hogy a németek után milyen magas szintű antiszemitizmus volt ott. De ne feledjük, hogy a szovjet korszak utolsó szakaszában, az 1960-as évektől kezdve a hatalomban elég sokan voltak Ukrajnából, köztük Brezsnyev és az összes embere a Központi Bizottságban.

A magyar-ukrán viszonyról mit gondol?

Ha azt kérdezi, hogy mi lenne, ha én lennék az elnök, akkor az a válasz, hogy megadnám a kisebbségeknek a jogot a nyelvhasználathoz. Ismerem kárpátaljai magyarok problémáját. Ez a terület Ausztria-Magyarország része volt, amely most Ukrajnához tartozik, igaz?

Igen.

Amit Sztálin elfoglalt?

Igen...

Furcsa, hogy az Európai Unió Sztálin döntéseit tartja megvédendőnek. A Szovjetunió összeomlása után mindenki egyetértett abban és aláírta, hogy Kárpátalja Ukrajnához tartozik, ez a határ. Megállapodást kötöttek Lengyelországgal, Magyarországgal, Romániával is, erről felesleges már vitázni. Nem ez a lényeg. Hanem az, hogy ugyanakkor a hatóságoknak gondoskodniuk kell erről a területről, fejleszteniük kell, és segíteniük kell az ott élő, más etnikumú embereknek a kultúrájuk megőrzését.

A két ügyészben azt állítja, hogy a rendszer tökéletes működéséhez szükséges az egyén öncenzúrája is.

Paradox helyzetben vagyunk. A szöveg rabszolgáivá tesz minket, de nélküle semmit sem tudunk tenni. Minden, ami a világban létezik, szöveggel, szavakkal, mondatokkal, fejezetekkel, könyvekkel írható le. Ebben a filmben  még azok is, akik megpróbálnak változtatni valamin, ismételgetik Sztálin mítoszát, ami egy létező mítosz. Sztálin teremtette meg azt a hitet, hogy sokan szabotálják és harcolnak a szovjet hatalom ellen. A filmben a fiatal ügyész és az öreg forradalmár is ugyanazt a szöveget reprodukálja, csak más-más szinten. Azt mondják, hogy ez a stílus határozza meg a szabotázst. A szabotázst elkövetők az ellenségeink, akik az értelmiségi rétegben vagy máshol léteznek. De azt mondják, hogy ugyanaz a minta létezik ma is az államban, mint az NKVD. Ez egy kicsit emlékeztet Albert Camus A pestisben felvetett gondolataira.

Megdönthetetlen a rendszer?

Axiómára van szükséged. Azaz egy olyan mondatra, amit nem tudsz bizonyítani, de hiszel és bízol benne. Ha azt mondod, hogy a proletariátusnak igaza van, ez axióma. Ki bizonyította ezt? Senki. De ebből hozod létre a marxizmust, a leninizmust és egyéb hasonló elméleteket. El kell hinned, hogy a proletariátusnak, a szegény embereknek mindig igazuk van. Az ő nézőpontjuk az örökké helyes.

Most Svédországban él, ott kinek van igaza?

A gazdagoknak – igaz, ez egy másik szempontrendszer, a kapitalizmusé. Hinni kell benne.

Ön melyik aspektusban hisz?

A tudományéban.