Vajon a korábbi kapitány miért egy kívülállónak adja utolsó interjúját, és a szemben ülő riporter miért akar olyasmiről diskurálni, amihez nem is konyít?
Az utóbbi felvetésre könnyebb választ adni. Hamar kiderült, a tapogatózó kérdező arra is használta a különös találkozást, hogy időnként – nem szó szerint – felmondja a történelemhajlító tételt: „A magyar focit 1956 után politikai akarattal a margóra szorította a Kádár-rendszer.” Rögtön megjegyzem: akkor még nem foci, hanem futball volt idehaza, nem úgy mint mostanában, a felcsúti, paksi, kisvárdai, kazincbarcelonai szárnyalások, valamint az Újpest, az MTK, a Honvéd és a Vasas, a dicső hagyományokra nem is emlékeztető kiadásainak idején. S azt is hozzáteszem: ha az FTC Schlosser Imre, Lázár Gyula, Takács II József, Sárosi György, Turay József, Rudas Ferenc, Kocsis Sándor, Albert Flórián, Varga Zoltán vagy Nyilasi Tibor (hogy csak tízet soroljak a százas nagyságrendű legendás egyéniség közül), akkor mai változata mennyiben felel meg e káprázatos kihívásnak?
A műsorban a futballilag hátrányos helyzetű házigazdától visszaköszönt az a képtelen állítás, hogy a magyar labdarúgás azért is fejlődhetett vissza, mert a szocializmusban tartottak a tömeges egybegyűlésektől. A kurzus örök hangadói nem győzik hangoztatni ezt az állítást, amelynek gyökeresen ellentmondanak a tények. A Népstadionban csak 1957 és 1986 között 123 alkalommal volt legalább 60 000 néző, s jóllehet olyan meccseket, amilyen az 1965 októberében a bajnoki címről döntő Vasas–FTC 1-0, vagy az 1976 májusában az örökkévalóságnak rendezett Újpest–Ferencváros 8-3 volt, csak 55, illetve 50 ezren láttak, azért ez az ugyancsak sűrűn tapasztalható felső középkategóriás benépesülés is meglehetősen jelentős sokaság.
A műsorvezető tévedései aligha ráztak meg bárkit is; annál súlyosabban hatott mindaz, amit Mezey mondott (és nem mondott). Itt előre kell bocsátani: csaknem negyven éve nem tudjuk, mi történt a mexikói világbajnokságon, amelyen mindmáig utoljára lehetett résztvevő a magyar labdarúgó-válogatott. Magam is ott voltam, én sem tudom. Most azonban Mezey, aki még a játékosaival sem beszélgetett el soha azóta, hogy vajon mi lehetett a forróságban is dermesztő leszereplés oka, egyszeriben feltárta (?), miért ment füstbe minden terv annak idején. (A leszerepléshez nyomatékos kiegészítésül: negyven hosszú esztendeje mit adnánk egy vb-n elszenvedett 0-6-ért! Hát még egy 2-0-s győzelemért akár csak Kanada legjobbjai ellen…)
A korábbi szövetségi kapitány kései analízise főként három elemre épült: 1. a rendszer tönkretette őt (is); 2. túl nagy volt az időtáv az 1985 áprilisában a vb-szereplést véglegesítő bécsi selejtező (3-0) és a világbajnokság kezdete között, a több mint egy év alatt a felkapott, majd agyonsztárolt labdarúgók egy része időnként züllött, egyiküket a felesége – mármint a játékos neje – kérésére maga Mezey kutatta fel, merre lehet, másikuk több nővel tartott orgiát (mint, mondjuk, az izgalmak jachtján a Borkai & Co.); 3. a szovjet csapat Irapuatóban négy perc alatt szerzett két gólt, és ezzel a helyzettel – az együttes szakvezetője szerint – szakmailag nem lehetett mit kezdeni.
A harmadik magyarázatot a legkönnyebb kivesézni, hiszen tudni olyan világbajnoki döntőről, amelyen az egyik csapat nyolc perc elteltével 2:0-ra vezetett, majd az ellenfél nyert 3:2-re. Mivel ez minden idők leghíresebb mérkőzéseinek egyike, s „a berni csodának” hívják több mint hetven éve, mindenki fejből vágja – nem csak nálunk, szerte a Föld kerekén –, hogy az NSZK–Magyarország csúcstalálkozóról van szó 1954-ből. Szóval, azzal elütni a kimenetelt, hogy a kegyetlen kezdéstől sokkot kapott a csapat és a kapitány, olyan menekülési kísérlet, amely nyilvánvalóan nem ad választ semmire.
Legfőképpen azért nem, mert a 0-6 egy egészen bizarr história eredménye. Minden jelenlévőben más momentum ragadt meg a találkozóról; bennem az, hogy a labdákra fáziskéséssel mozdultak a magyar játékosok. Akik egyébként azzal érték el feltűnő sikereiket 1984-ben, 1985-ben, illetve 1986-ban még a holland, a nyugatnémet vagy a brazil válogatottal szemben is, hogy kondicionálisan és taktikailag nemzetközi szintre emelte őket Mezey. A kapitány ezt – akkori progresszív énjén, elsőrendű stratégiai érzékén túl – azért is tehette meg, mert mögötte állt a vezetés. Teljes támogatást élvezett, úgy zajlott minden a címeres mezes csapat körül, ahogyan azt kigondolta.
Még az alpesi Lienzbe is elvihette a válogatottat, és eldönthette, hogy nem jön haza a küldöttség, noha a Real Madrid szériában ötszörös BEK-győztes, mitikus csapatának fénykorában Santiago Bernabéu klubelnök titkáraként/jobbkezeként tevékenykedő, majd „disszidensként” – a keleti blokkban példa nélkül álló módon – a válogatott hivatalos menedzserévé avatott Östreicher Emil mindjárt a táborozás első napján azt javasolta Szepesi György MLSZ-elnöknek: rendelje haza a delegációt, mert az ausztriai körülmények alkalmatlanok a mexikói magaslat szimulálására. Szepesi azonban nem mert szembeszállni Mezeyvel, miként akkor sem, amikor a szakvezető a Mundial előtt gyakorlatilag a csapatbuszból küldte haza – még Budapesten – Nyilasit. (Hogy mi történt e menesztést megelőző pillanatokban, az szintén máig rejtelem. „Nyíllal”, akit mint játékost is jól ismertem, évtizedek óta együtt vagyok a Sport TV-ben, de ha néha kérdezem erről, elzárkózik a felelettől.)
A legnagyobb dilemma azonban az irapuatói erőállapot. Amikor a fáziskésést a nézőtéren tapasztaltam, még nem sejtettem, hogy a bemelegítés alatt valamennyi magyar labdarúgó össze akart esni. Illetőleg, dehogyis akart, csak alig állt a lábán. Ilyesmi még egy megyei másodosztályú együttessel, sőt alkalmi társasággal sem fordul elő, nemhogy a nemzetközi mezőny legkiválóbbjaival is konkurálni képes válogatottal. A magyar csapat korántsem vonultatott fel annyi klasszist, mint az argentin, a brazil, a dán, a francia, a nyugatnémet, a spanyol, a szovjet, vagy a selejtezőkön megelőzött holland válogatott, ám csapatként – a negyedik helyen kikötő belga együtteshez hasonlóan – az élmezőny képviselőinek is méltó ellenfele volt a már említett jellemzői miatt.
Mármint Mexikóig. Ott a szbornajától akár 12-0-ra is kikaphatott volna, hiszen labdarúgói szó szerint csak lézengtek a pályán, nemhogy futni, de lépni is alig tudtak, amit legalább az utolsó interjúban illett volna minimum megpróbálni megindokolni, erre azonban lényegi szándék nem mutatkozott.
Pedig a nyilatkozónak súlyos a felelőssége. Ahogyan az ő érdeme (is), hogy felépítette a csapatot a magyar futball akkor már kétségkívül leszállóágában, úgy elképzelhető, hogy maga is rendítette meg azt az épületet, amit emelt. (A leszállóághoz tartozik: bár a nyolcvanas évek közepének NB I-e már messze volt a hetvenes évekétől – pláne a harmincasokétól, a negyvenesekétől, az ötvenesekétől, a hatvanasokétól –, azért a mai első osztály karcsú készletét több klasszissal felülmúlta, elvégre a „mexikóiak” többsége itthon futballozott, s azokon túl is, akik ott voltak a vb-n, olyanok játszottak, mint Bodonyi Béla, Csongrádi Ferenc, Ebedli Zoltán, Gyimesi László, Izsó Ignác, Kiss Sándor, Kovács István, Mészáros Ferenc kapus, Mészáros Ferenc csatár, Pásztor József, Pölöskei Gábor, Szentes Lázár, Tieber László, Várady Béla, Vincze István, Zsiborás Gábor. Efféle kollekcióról a XXI. század hazai bajnokságaiban egyelőre ábrándozni sem lehet.)
A rendszerre ne fogjunk hát semmit, noha vitán felül áll: a szocializmus eleve kizárja a profizmust. (Napjaink takarékligája és az utánpótlás-nevelés szegényes színvonala alapján nálunk a kapitalizmus és a profizmus sincs harmóniában; mintha ez egészen másként lenne nemhogy az állítólag hanyatló Nyugaton, de nem egyszer közvetlen környezetünkben is.) A berendezkedés képtelenségére hivatkozni azért sem ildomos, mert ugyanabban a rendszerben játszottak a „Mezey-bébiknél” jóval sikeresebb – még egy Eb-bronzzal is mélységes csalódást keltő – generációk is, nem beszélve arról, hogy a szovjet válogatott tagjai a miénknél keservesebb körülmények között nőttek fel. (Az első négy Eb-n kivétel nélkül a legjobb négy közé jutó, 1960 és 1972 között egyszer arany-, kétszer ezüstérmes szovjetek mellett idetartoznak az 1962-ben vb-döntős, 1976-ban Európa-bajnok csehszlovák, az 1974-ben és 1982-ben egyaránt vb-bronzérmes lengyel válogatott játékosai, vagy az 1986-ban BEK-győztes bukaresti Steaua labdarúgói is.)
Gavril Kacsalint, Valerij Lobanovszkijt, Rudolf Vytlačilt, Václav Ježeket, Kazimierz Górskit vagy Jenei Imrét a jelek szerint nem sikerült összeroppantani, ahogyan a magyar szövetségi kapitányok közül a perui válogatottat és a Benficát is irányító Baróti Lajost sem. A titokzatos Mezey azonban áldozat maradt. Mármint a saját szemében. El kellett menekülnie Kuvaitba – szomorkodott az adásban. Hogy aztán – ezt már nem ő mondta – nemzetközileg kimagasló edzői eredményt a Mexikótól eltelt csaknem negyven évben ne hagyjon maga után.
Az áldozatok, meglehet, a játékosok. Andrusch József, Bognár György, Burcsa Győző, Csuhay József, Dajka László, Détári Lajos, Disztl Péter, Disztl László, Esterházy Márton, Garaba Imre, Hajszán Gyula, Hannich Péter, Kardos József, Kiprich József, Kovács Kálmán, Nagy Antal, Nagy József, Péter Zoltán, Róth Antal, Sallai Sándor, Szendrei József, Varga József. Ők több emberöltőn át találgatták-találgatják, mi lett velük 1986 júniusának elején a messzi Irapuatóban. Az ex-kapitány napjainkban néhányukra hárítja a felelősséget. Név nélkül, így aztán mindannyian belekeverednek a férjkutatós, meztelen nős történetekbe. Ezekről magam most hallottam először. De tegyük fel, valóban megestek. S az mit mesél el arról, hogy egyébként erőtől duzzadó fiatalemberek egyszer csak össze akartak esni pályafutásuk addigi legfontosabb meccse előtt?
Mexikó változatlanul a Fényes Szabolcs–Bacsó Péter szerzőpárosnak a Fűre lépni szabad című mozifilmben felhangzó slágerét idézi: „Rejtély, hogyan történt, nem tudom…” A podcast közömbös, a titok nyitja a fontos. Ám az interjú legföljebb arra volt jó, hogy kezdjünk végleg beletörődni, az igazság immár nem derül ki soha talán.
