A szabadság ára néha az, hogy nem vihetünk magunkkal mindent. Talán éppen azt nem, ami a leginkább hozzánk tartozik.
Tiago Rodrigues idei avignoni bemutatója, A távolság egy jövőbeli történetet mesél el, bolygóközi távlatokkal, társadalmi összeomlással, globális kivonulással. 2077-ben járunk. A Föld többször összeomlott. Az emberiség túlél, de már nem remél. A világ hatalmi rendszere is kettévált: a földi nemzetek egy része megmaradt a köztársasági berendezkedés mellett, míg más régiók úgynevezett korponemzetekké alakultak, ahol a kormányzást technológiai óriáscégek vették át. Ebben az új világkettősségben egyre többen választják az áttelepülést a Marsra, amelyet a Novus nevű gigavállalat szervez és működtet.
Csakhogy ez az új világ nem épülhet a régi kötődésekre. Aki csatlakozik, visszaadja földi állampolgárságát, emlékeit, jogait és nevét is. A kiválasztottak – fiatal, termékeny, teherbíró emberek – egy kémiai szert kapnak, amely hónapok alatt lassan eltünteti a múltat. Ők lesznek a felejtők.
Ez a történet makroszinten galaktikus, társadalmi és ökológiai mélységű. A darab hátterében ott feszül az a kérdés is, hogy vajon a bolygóközi utazás és újrakezdés nem ugyanannak a történelmi vágynak a technológiai változata-e, mint amelyről Elon Musk vagy Jeff Bezos beszél, amikor új lakható világokat keresnek. A Föld már nem biztonságos. A jövő nem lehet a múlt toldása. Aki menekül, annak felejtenie kell. Mikroszinten viszont egy kapcsolat finom rezdüléseit figyeljük: ez egy bolygókon átívelő hangüzenetváltás. A két szereplő nem látja egymást. Csak beszélnek – és idővel egyre kevesebb jut el a másikhoz.
És éppen ez az, amitől A távolság nemcsak sci-fi, hanem valami sokkal intimebb. Mert amit bolygóváltásként mutat meg, az az élet legáltalánosabb története: amikor a gyerek elindul, és leválik a szülőről. A darabban ez fizikai és tudati radikalitással történik – de minden mozdulata ismerős. A leválásban mindig benne van a felejtés is.
A forgószínpad, amelyen a két színész áll, nem díszlet, hanem idő.
Két félkört alkot, középen egy kidőlt fa és kopár sziklák húzzák meg a határt. A forgás sebessége nemcsak technikai koreográfia, hanem a kapcsolat ritmusa is. Amikor az egyikük érzi, hogy fogy az idő, a színpad felgyorsul. Egy ponton őrült tempóban forog – a színészek csak állni tudnak rajta, miközben kimért ütemben mondják a szöveget. Mint egy operai ritmusra mért érzelem.
„A kulturális intézmények elsődleges feladata, hogy garantálják az alkotói szabadságot. Tudom, hogy ez Magyarországon is rendkívül nehéz”A férfit Adama Diop játssza. Középkorú orvos, egy központi földi kórházban dolgozik, ahol naponta próbál menteni valamit abból, ami még menthető. Egy nap furcsa emberek keresik meg otthonában a hírrel: lánya elhagyta a Földet, a Marsra települt. A másik bolygóra való áttelepítést egy bizonyos Novus nevű cég szervezi – ők működtetik az új társadalmat is. Az apa csak úgy léphet kapcsolatba a lányával, ha hangüzenetet küld. A válaszra nyolc napot kell várni – ennyi idő alatt utazik az üzenet bolygóról bolygóra. Ez a késleltetett, mégis kitartó kommunikáció az egyetlen kapocs, ami még köztük van. És ez is csak ideiglenes: kizárólag addig tarthat a párbeszéd, amíg a lány tud még válaszolni – mielőtt mindent elfelejt.
A lánya, Alison Dechamps alakításában, fiatal, erős és magabiztos. Nem azért, mert mindent tud – hanem mert hiszi, hogy amit tesz, az szükséges. Egy jövő érdekében cselekszik, amelyet még nem ismer, és amelyhez éppen ezért nem viheti magával a múltját.
Ebben a magabiztosságban van valami mélyen ismerős: egyfajta jótékony vakság, amely talán az összes huszonéves sajátja. Hogy ne lássanak mindent, hogy ne érezzenek mindent – csak induljanak. Mert így lehet csak világot váltani.
A néző – és az apa – végig reménykedik. A lányt kiválasztják reprodukcióra, és amikor teherbe esik, valami meginog benne. Ez az egyetlen pillanat, amikor nem magabiztos, hanem emberi. Talán visszafordul. Talán még hazajön. Talán megismerheti az unokáját.
De a színpad forog tovább. A párbeszéd már nem valódi dialógus. A lány egyre többször kérdez vissza, ki is az, aki beszél hozzá. A felejtés nem drámai, hanem csendes. Mint egy lassan elszivárgó emlék. A kapcsolat kérdés-felelet lesz, aztán csak monológ. És mégis, valahol mélyen motoszkál valami: hogy közük van egymáshoz.
Vajon a szeretet is felejthető? Az emlékek törlődnek. A kötődések elhalványulnak. A nevek elhagyhatók. De amit egymásért érzünk – az vajon eltűnhet? Van-e olyan mély lenyomata a szeretetnek, amely túlél mindent: időt, távolságot, vegyi szert, bolygóváltást?
A történet végén az apa már nem akar meggyőzni. Nem próbál visszatartani, nem remél viszonzást. Csak beszél – csendesen, tisztán. Talán először hallja meg önmagát: hogy eddig csak nyújtózkodott, érvelt, kapaszkodott – most viszont elenged. Mert tudja, hogy az elengedés nem elvesztés. Hogy nem a birtoklásban rejlik a szeretet, hanem abban, hogy el tudjuk küldeni – úgy, hogy közben megőrizzük magunkban.
Ez a végső megszólalás nemcsak egy történet vége, hanem minden szülő mondata, minden emberi kapcsolat végső formája. Hogy attól, hogy elengedünk valakit, még nem tűnik el belőlünk. Hogy nem a jelenlét tart meg egy kapcsolatot – hanem az, ami bennünk marad, akkor is, ha már senki nem emlékszik rá.
Amikor a darab véget ér, a fények felkapcsolódnak, a forgószínpad megáll – mi pedig újra a saját bolygónkon találjuk magunkat. De talán már nem pontosan ugyanúgy, mint előtte.
Az emlékek törlődnek. A kötődések elhalványulnak. A nevek elhagyhatók. De amit egymásért érzünk – az vajon eltűnhet?
Info: Tiago Rodrigues: A távolság (La Distance). Marc Citti: Paula S utazása (Le voyage de Paula S). Avignoni Fesztivál. Tiago Rodrigues előadása, A távolság szeptember 10-én és 11-én a csehországi Pilsenben lesz látható, a Divadlo Nemzetközi Színházi Fesztiválon, szeptember 17-én és 18-án pedig Bulgáriában, a Plovdivi Dráma Színházban.
Gyász és maradás
Az Avignon OFF egyik leglátogatottabb helyszíne a Béliers Színház, ahol már a fesztivál első napjaitól szinte minden előadás teltházas. A párizsi épülettel is rendelkező intézmény idén nyáron egy olyan előadást fogadott be, amely az elengedés témáját egészen sajátos, bensőséges nézőpontból közelíti meg – ugyanaz a kérdés sejlett fel benne, mint néhány nappal korábban az IN program egyik előadásában, csak másik fénytörésben.
Marc Citti Paula S. utazása című darabja egy halotti fantáziakép, temetés utáni, lehetetlen road-movie. Egy férfi képtelen elengedni a halott anyját. A képzeletében az anya egyszer csak mellé lép, fiatalabb alakban, úgy, ahogyan az emlékeiben őrzi őt. Ő maga is megfiatalodik, és együtt szöknek el az öregek otthonából. Nem világos, mit is nézünk valójában, hiszen elméletileg tudjuk, hogy az anya meghalt, és a teste ott fekszik az ágyon a hullaszállítókat várva. Mégis együtt sodródunk a szereplőkkel ebben a minden jelenetében új meglepetésekkel szolgáló történetben. Feladjuk az érteni akarásunkat. Utazunk.
A darab hangvétele különös. Egyszerre szürreális és teljesen emberi. Aligátoroktól menekülnek, rendőrök elől bujkálnak, country-táncolnak, Hamlettel vitatkoznak, vadkempingeznek, konzervet melegítenek az út szélén. A gyász belső logikáját követjük, ahol a szürreális helyzetek egy zaklatott tudatállapot állomásai, nem stiláris játékok. A valóság helyén a képzelet lép működésbe, ahol a fájdalom keveredik a szeretettel, az öniróniával, az emlékekkel és a test megszokásaival. A két színész teljes jelenléttel, kivételes koncentrációval játssza végig ezt az utat. A figyelem egyetlen pillanatra sem esik szét. Nem játszanak rá a fájdalomra, inkább hagyják, hogy az formálja az előadás ívét. És közben világossá válik: ahogyan a fiúnak el kell engednie az anyját, úgy az anyának is el kell engednie az életet.
Az Avignoni Fesztivál hivatalos és alternatív programja között mindig van valamiféle távolságtartás – anyagi, logisztikai, szimbolikus. Az IN több támogatással dolgozik, az OFF produkciói gyakran korlátozottabb lehetőségekkel. De ebben az évben az volt az érzésem, hogy ezek az utak egymás felé indultak: tartalmilag, formailag, emberileg. Nem találkoztak, csak megérezték egymást. És ettől talán még pontosabb lett, amit mondani akartak. És köztük csak egy sétánynyi távolság.
