„A kulturális intézmények elsődleges feladata, hogy garantálják az alkotói szabadságot. Tudom, hogy ez Magyarországon is rendkívül nehéz”

Ez a választás politikai üzenetként is értelmezhető?

Természetesen. Az arab nyelvet gyakran kisajátítják a gyűlölet és az erőszak korifeusai, akik a bezárkózás, a fundamentalizmus, a civilizációk összecsapásának eszméjéhez kötik. Mi ehelyett úgy döntöttünk: nem menekülünk el a kérdés politikai összetettsége elől, hanem szembenézünk vele. Hiszek abban, hogy a művészet képes olyan tereket létrehozni, ahol valódi viták, közös gondolkodások születhetnek. Amikor felmerült, hogy talán nem lenne időszerű az arab nyelvre helyezni a fókuszt, azt mondtam: az elhallgatás a félelem, az öncenzúra egyik formája. Márpedig ma, amikor erősödik az autoritarizmus, és a kultúra finanszírozása is veszélyben van, az öncenzúra meghátrálás lenne a demokrácia terében.

Miért épp egy nyelv?

Mert nem egy országot, hanem egy nyelvet akartunk fókuszba állítani. Persze tisztában vagyunk vele, hogy egyetlen fesztivál sem tudja teljes egészében megragadni egy nyelv gazdagságát és sokféleségét. Új irányokba akartunk elindulni, felfedezni ismeretlen területeket, párbeszédet kezdeményezni. 

Jelen van Európában, még ha nem is innen származik. Más történelmi mozgásokat, másfajta utazásokat, más narratívákat hordoz, mint azok a nyelvek –az angol vagy a spanyol –, amelyek az elmúlt években már szerepeltek a fesztivál vendégprogramjában. Ez az év számomra arról is szól, hogy a nyelvet ne csupán kommunikációs eszközként kezeljük, hanem úgy is, mint kulturális réteget, amelyben történelmek, költészetek, árnyalatok rejtőznek. Számomra a fesztivál nemcsak elő­adások sorozata, hanem egyfajta régészeti munka is: nyelvi és kulturális mélységek feltárása, amelyek segítenek újraolvasni a világot – és önmagunkat.

Hogyan tudná megfogalmazni az országok és a nyelvek közötti különbséget?

A nyelvek nem választanak el, hanem összekötnek – ha nem nemzetállamokban, hanem szavakban és mondatokban gondolkodunk, másfajta világkép tárul elénk. Egy ország meghívása óhatatlanul diplomáciai gesztussá válik, ami sokféle kötöttséggel jár. De ha egy nyelvet hívunk meg, szabadságot kapunk: bejárhatjuk a hozzá tartozó kultúrákat, társadalmakat, személyes történeteket. Nem idegenforgalmi képeslapokat keresünk, hanem valódi emberi tapasztalatokat. Ez a döntés kulturális, mert a nyelven keresztül mutatunk meg művészi világokat. És politikai, mert állást foglalunk a nyitottság és a sokféleség mellett. És személyes is, mert én magam is olyan közegből jövök, ahol a színház nemcsak művészet volt, hanem lehetőség arra, hogy kilépjek a megszokott nézőpontból. A fesztivál számomra olyan tér, ahol nem kell mindenben egyetértenünk, de beszélgetni igen. Egy olyan társadalomban, ahol a nézetkülönbségeket egyre gyakrabban agresszióként kezelik, különösen fontos, hogy újra megtanuljunk vitatkozni, egymás mellett lélegezni.

Kik képviselik az arab nyelvet az idei fesztiválon?

Tunéziából, Szíriából, Palesztinából, Libanonból, Irakból, Marokkóból érkeznek alkotók. Vannak köztük ismert művészek és kevésbé ismertek is, de mindannyian szoros kapcsolatban állnak egy-egy térséggel, dialektusaikon keresztül kapcsolódnak a közönséghez. Az előadásaik megmutatják, hogyan alakítja a nyelv a valóságérzékelésünket, hogyan képesek a szavak újragondolni egy-egy nép történelmét. Ez a színház lényege: az egyéni történetek által mondani el valamit a kollektív történelemről.

Milyen a közönség reakciója? Érezni a döntés hatását?

Nagyon is. Sok francia állampolgár, aki az arab nyelvhez kötődik, most először érezte úgy, hogy a fesztivál neki is szól. A nyelvi tematika sokakat megszólított, olyanokat is, akik korábban talán távolinak érezték Avignoni Fesztivált. A nemzetközi közönség mellett így egyre láthatóbb és aktívabb a hazai nézők sokfélesége is.

A nemzetközi közönség miatt döntöttek a többnyelvű feliratozás mellett is?

Igen. Egyrészt azért, hogy a fesztivál minél hozzáférhetőbb és demokratikusabb legyen. Minden idegen nyelvű előadást francia felirattal látunk el, de mivel egyre többen érkeznek a világ különböző pontjairól – és nem mindenki beszél franciául –, angol feliratot is készítünk. Sok színházi szakember is jön külföldről, akik érdeklődnek a francia alkotások iránt, de nem beszélik a nyelvet. Az angol felirat segít nekik, hogy felfedezhessék ezeket az előadásokat. Így a fesztivál nemcsak a közönség, hanem a művészek nemzetközi jelenlétét is támogatja.

Nem támadták az arab nyelv fókuszba állítása miatt?

A fesztivál kezdete előtt sem, és azóta sem. 

Ezek érzelmileg telített, összetett ügyek. De éppen ezért kell beszélni róluk. A fesztivál nyitónapján, július 7-én nyilvánosan is kimondtam: szolidaritásomat fejeztem ki Gáza népével. Fontosnak tartom, hogy egy művészeti fesztivál ne fordítsa el a tekintetét az emberi szenvedéstől. Nem politikai deklarációról volt szó, hanem arról, hogy a kultúra képes együttérzést, empátiát, ref­lexiót ébreszteni. Ha csak egy pillanatra is másként látjuk egymást, már megérte.

Magyarországon a kultúrát évek óta egyszerre kezeli eszközként és ellenségként a hatalom. Milyen szerepet tölthet be a művészet ilyen rendszerekben?

A kulturális intézmények elsődleges feladata, hogy garantálják az alkotói szabadságot. Tudom, hogy ez sok országban – például Magyarországon – rendkívül nehéz. Vannak helyek, ahol megszűnnek a támogatások, ahol fenyegetések, eljárások indulnak. De a kultúra közszolgálat. Azoknak kell lehetőséget adnunk, akik másként nem szólalhatnának meg. Ha az intézmények önként visszavonulót fújnak, máris elvesztették a háborút. És ilyenkor különösen fontos a nemzetközi szolidaritás. Az európai kulturális rendszernek össze kell tartania, mert csak együtt tudjuk fenntartani a művészi szabadságot, akárhol dolgozunk is.

Volt idén olyan pillanat, amikor azt érezte: ezért érdemes csinálni?

Ilyen pillanatom naponta többször is van. A legmeghatóbbak számomra azok a fiatalok, akik életükben először jönnek el a fesztiválra. Emlékeztetnek arra, amikor 14 évesen, lisszaboni külvárosi gyerekként először találkoztam a színházzal. Azóta is úgy érzem: a színház nem az élet mellett van – hanem maga a felerősített élet. Idén kilencezer fiatalt tudtunk fogadni: ingyenes utazással, szállással, étkezéssel, előadásokkal, műhelyekkel. Vannak, akik saját rádióműsort vezetnek a fesztivál alatt. Amikor hallom őket beszélni arról, amit láttak – tudom, hogy megérte.