Az élet egyfelől igazságtalan. Mert ha valamiről emlékszik Ozzy Osbourne-ra az átlagos médiafogyasztó, az a leginkább, hogy egyszer egy koncerten leharapta egy denevér fejét (egyébként tényleg, de nem szándékosan), és ezt azért nehéz igazságosnak nevezni. Azt meg pláne nem, ha az illető sok évtizednyi intenzív mindenezés után – ahol az alkohol tényleg csak a rehabilitációs közjátékot jelentette két keményebb anyag között – abba hal bele kis híján, hogy fejreáll a saját kertjében egy quaddal.
Másfelől meg valahol mégiscsak igazságos. Eddig a rockszakmában Lemmy Kilmister (Motörhead) tűnt a földi létből távozás császárának (a barátai és szerettei körében, zeneszóra, játékgépezés közben), de Ozzy talán most ezt is überelte. Úgy ment el, elegánsan, ahogyan tényleg csak a legnagyobbak, egy világraszóló búcsúkoncert után, ahol ő ugyan a fizikai ottlét ellenére is inkább már csak emlékként volt jelen, ellenben képviseltette magát nagyjából mindenki, akit a Black Sabbath inspirált, a Rolling Stones-tól a Metallicáig.
Az a bizonyos Osbourne-életmű, ha röviden akarjuk összefoglalni, annyi, hogy a Black Sabbath-ban ő teremtette meg a karizmatikus metálénekes nagyjából előkép nélküli, később már szólóban tökéletesre csiszolt figuráját. Nem nagyon volt kitől tanulnia, hiszen az eredetileg Tony Iommi – gitár, Bill Ward – dob, Ozzy Osbourne – ének, Geezer Butler – basszus felállású Black Sabbath volt az első heavy metal zenekar a világon, olyannyira, hogy 1970-es bemutatkozó, cím nélküli nagylemezüket még visszamenőleg is nagyon nehéz bármilyen műfajba besorolni (mármint az alap blueson kívül). Ozzy volt az épp velük létrejött metálszíntér első ikonikus frontembere, gyakorlatilag az összes később jövő szaktárs az ő köpönyegéből bújt elő (ugyanúgy, mint ahogyan az orosz realisták Gogoléból). Ő hozta be szcénába az okkultizmust, a számmisztikát, a nem is annyira kétértelmű szimbólumokat, és ő nyitotta ki később a színteret a metálzenét amúgy nem fogyasztó nagyközönség felé a The Osbournes családi valóságshow-val, abból kiindulva, hogy az ő és a családja őrült életvitele azok számára is szórakoztató látvány lehet, akik inkább a lágyabb zenékre indulnak be.
Túlzás nélkül zenész- és zenerajongó-generációk egész sorára volt elementáris hatással: olyanokra, akik nélkül ma el sem tudjuk képzelni a zenei univerzumot, és akik nélküle el sem kezdtek volna zenével foglalkozni. Amit James Hetfield, a Metallica énekese mondott a fentebb említett búcsúkoncerten – „Köszönjük, srácok, hogy értelmet adtatok az életünknek!” -, azt így, ebben a kontextusban szabad csak értelmezni – és abban a tudatban, hogy a köszönet jelentős részben Ozzynak szólt.
Meghalt Ozzy Osbourne