Pályi András: A zöld láda

Közönséges katonaláda volt, nyers fából, hosszúkás, jó nagy, kábé másfél méter hosszú, ötven-hatvan centi magas, ott volt rajta a lakat helye is, elfért a kétméteres rácsos zöld faágy alatt, amelyben gyerekkoromban aludtam. Nappal le lehetett deszkával takarni az ágyat, az volt az én játszóterem. Feltettem rá az egyik négyszögletű zöld gyerekszobaszéket, felfordítottam, befüggönyöztem, bebújtam, én voltam a Gábor atya a cellájában, aki cukorkát osztogat a gyerekeknek. A húgommal szerettünk egész kis várost építeni az ágydeszkára, ahol a sakkbábuk élték az életüket, jártak vásárolni, gyurmából gyúrtunk nekik krumplit, hagymát, almát, akármit. Később könyvesboltot is csináltam, miniatűr összehajtott kartonlapok voltak a könyvek, felstószolva álltak a boltban. A fedelükre ráírtam, hogy A vadölő, Az utolsó mohikán, Winnetou, Twist Olivér. Azt hiszem, Biblia is volt. Ötvenhat őszén hetekig ott állt egy ilyen deszkára épített város, mert anyám nem engedte, hogy a húgommal belépjünk a gyerekszobába, félt, hogy belőnek az ablakon. A Lehel téri templom tornyát el is találta egy szovjet ágyúgolyó, mert a himbálódzó harangot forradalmárnak nézték. Mindenki magáról ítél, a harcok kitörésekor ávósok lőttek a békés tűntetőkre a háztetőről. A fürdőszobában matracon aludtunk a tűzfal tövében, a konyhában tartózkodtunk napközben, a gázsütővel fűtöttünk, pedig háromszobás lakásunk volt. A két nagykorú bátyám kimehetett az utcára, kenyérre vadásztak, forradalmi sajtóra, sertésmájért, lóhúsért álltak sorban a piaci hentesnél.
Később, már kiskamaszként kinyílt a szemem, mindenféle könyveket vásároltam össze, pénzem nem volt, azt csenni kellett hozzá, persze olcsó, sokszor értéktelen könyveket, bár néhány még ma is megvan belőlük. Akkor eszkábáltam sajátkezűleg az első könyvespolcomat, durva, nyers fából, azt is befestettem zöldre (idővel a madárhegyi víkendház melletti sufniban spejzpolcnak használtuk), mert a gyerekszobabútor zöld volt. A szekrény is, amelyiknek egyik fiókját megtöltötték a könyveim. Ezért festettem később zöldre az ágy alatti faládát is. Ott már inkább a dugi könyveimet tartottam, az első novelláim kéziratát, a forradalmi sajtó megőrzött példányait. 1960 februárjában, amikor házkutatás volt nálunk, az ávósok az egész ládát kipakolták, órákig olvasgatták a novelláimat, lefoglalták az összes kéziratot, telefonon külön kocsit kértek emiatt, holott az anyám, amikor kimentek pisilni vagy a jóég tudja, hova, kilopta a papírhalom aljáról a forradalmi újságokat. De hiába menekültek meg, később beszegelték ugyan a dupla tetejű hálószobai szekrénybe, egy idő után azonban elégették az összest, még az Irodalmi Ujságot is, annyira féltek, hogy visszajönnek az ávósok, és megtalálják. Nagyon fájt, amikor megtudtam.
Mostanában újra meg újra előjönnek álmomban a gyerekkori helyszínek, a Victor Hugo, illetve Wahrmann utcai lakás, az L alakú előszobával, ahol annak idején megengedték, hogy rúgjam a labdát, mert az utcára az ablak alá nem engedtek le focizni, nehogy a striciktől eltanuljam a csúnya beszédet, a madárhegyi víkendház, a Huba utcai templom. Persze nagykamaszként, amikor a család a Madárhegyen nyaralt, valamilyen ürüggyel bekéredzkedtem a pesti lakásba, meztelenül rúgtam a labdát a gyerekszobában, neki a csukott kétszárnyú ajtónak, vetődtem, ugráltam, káromkodtam, mint az igazi focisták. A minap is a zöld ládával álmodtam. A Zúzódások című saját művemet kerestem benne, a szürkés borítójával, és döbbenten láttam, hogy az egész láda üres, felesleges rongyok és fadarabok hevernek benne. Szörnyű volt, az anyámat, illetve Nórát gyanúsítottam, hisz Nóra is sok minden papírneműt, folyóiratot kidobott már, ami nekem drága kincs volt. Erre felébredtem, de csak félig. Eszembe jutott, hogy Nóra szobájában az ajtó mögött van egy könyvespolc, mintha az még mindig a gyerekkori hálószoba lenne, azon a polcon kellene megnéznem a Zúzódásokat. Ám ahogy magamhoz tértem, rájöttem, hogy nekem nincs is Zúzódások című könyvem. Az Sylvia Plath válogatott versei, Tandori Dezső fordításában.
Hja, Sylvia Plath, ő is folyton visszajár, a nem mindennapi öngyilkossága miatt. Ahogy a tejet is odakészítette reggelre a gyerekeinek, az ajtóréseket is tapasszal beragasztotta, nehogy a gáz beszivárogjon a drágáihoz. Egész tárcaciklust szenteltem neki az Élet és Irodalomban. Ahogy föltámad, beállít a zsúfolt Írók Boltjába egy könyvbemutatóra, és egyáltalán jár-kel a mai világban, ahol neki már nincs helye. És amelyről épp a föltámadásával mond ítéletet.