vers;öregség;

Petőcz András: Fölemel, aki (öregember-szonett)

                                                                                De jaj az egyedül lévőnek,                                                                mert ha elesik, nincs, aki fölemelje.                                                                                                           Préd 4,10

Elnyújtózom én, öreg hajléktalan. És megaláz,
aki segít. Valami metróbejárat mellett heverek,
várom, leteperjen végre a betegség, meg a láz.
Fölemel, aki fölemel, nem tudhatom, hogyan.

Csatornaszag mindenütt, és megváltásra váró
nyomorult – munkába és halálba igyekeznek,
otthonos világ, sokszínű, fura tér az aluljáró.
Nem mondhatom, hogy bármi rossz lenne itt.

Nem vagyok egyedül. A szomszédom kabátja
öt éve már, hogy ismerős. Ő maga valahol még
tisztálkodni is tud, nem sejtem, hogy csinálja.
A másik pedig, a lépcsőn üldögél, úgy kéreget.

Ha kérdezi valaki, nem estem el. Nem vagyok
magam. Csak várok valamit. Valami üzenetet.

A három részre szakadt Magyarországon, az úgynevezett sötét középkorban új ötletek, felfedezések pislákolnak a félhomályban: egy fényevő társaság indul útnak, felvilágosítani a népet. De mit szól ehhez a hivatalosan nem is létező inkvizíció? És az istenadta nép? Nyerges Gábor Ádám még készülő, Napnál világosabb című regényéből majd kiderül. Az íródó műből a Nyitott mondat három héten át közöl részletet, ez már a második.