Két szekér döcög. Ami elöl megyen Magda asszony roppant terpeszkedése alatt nyikorog, kevély erővel hajtja egyre a Fiskális Asszonyság. Gyí, az anyátok mindenit! Mögötte a másik szekeret, melyre a Magda asszonynak az elsőre már reá nem férhetett, további cókmókjai, tárgyai, pár napi ruhái, élelmei s egyéb magával hozott dolgai kaptak helyt, megszeppenten próbálja a rettentő, hegyomlásnyi marha asszonyság iramát tartva hajtani a még épp csak pelyhedző álló, nyurga lovászfiú. Mint ki épp csak eliszkolhat az isten haragja elől, szedeti négy lábát a fáradó lónak – mind az állat, mind ő olyféle mód sietve, mint kik egyaránt féltik tenmagukat, de a másikat is attól, miben lehet részük, ha lemaradnak a bikaforma, roppant asszony által hajszolt, első szekér megett.
Megérkezvén zörgeti is már a roppant kertkaput az annál is roppantabb asszony, s mélységes mély, tán gyomráig is érő tüdeje rettentő csarnokaiból bődül fel harsonát is elnyomni képes üvöltése, Magda vagyok, megjöttem! Eltart ez a bődülés-zörgetés egypár percig, közben a ziháló legény az utolsó szakajtó ruhát, csetreszt, egy s mást is köréhordja a termetes Magdának, mire fésületlen-ziláltan elővánszorog a felettébb értetlen Éva asszony. Valahára, méltatlankodék a Fiskális Asszonyság, hozzátéve, mióta várnak már bébocsátatást a fiúval. S hogy mi járatban itt, hajnalban, épp csak elrebeghetné a kaput nyitó Éva, a Magda asszony már harsogja is reá válaszul, magától értetődő, ellentmondást nem tűrő igazság gyanánt, hogy mégis mi más okból? Vizitálni jött. Hol a Márton, a férfi dolga lenne őt béengedni s elébe járulni, ugatja még hozzá. Nincs itthon, cincogja nagy nehezen előtalálva a szétgurult golyóbisokként elejtett szavakat Éva. Nincs-e? Hát mi dolga volna annak? Próbálkozék még a zavartan nyájasult Éva, hogy de hát nem számítottak ők mostan vendégre, nem jelezte jöttét a Magda asszony (ki erre csak hegyoldal gyanánt gyűrődő, roppant válla megrándultával replikál), de, sajnálatosan, nem is igen alkalmas az időpont, tudniillik, édesanyja, az Irma betegeskedék, s a kis Ignác is mintha meghűlt volna… Meghűlni?! Botorság. Ilyen verőfényes időben. Nem úgy van az, bizonyára csak megjátssza a gyermek, hogy több léhaságra fussa az idejéből. Az Irma asszonynak meg, süvölti még, hegyoldal válla felett rézsút hátra, kanyarít majd ő olyan erőlevest, hogy menten táncra perdül az a jó asszony! Elhunyt, isten nyugosztalja, urai is menten feltámadnának, ha reájuk a földre kilocsolná levesét a fazék aljáról, csak azért nem tesz így, mert, isten nyugosztalja hőn szeretett férjurait, jobbak azok úgy, megértőn, csöndesen, nyugodtan, ahogyan már a jóisten néki meghagyta őket. Szedd a lábad, Boldizsár, sok még a láda, rivallja eggyel hátrább, a teher alatt törten nyögdöső fiúnak.
Magda asszony, minek után valahára pár pénzt nyomva a markába, elbocsátotta a lovászfiút, kinek bár, indulásukkor, még két nap tartózkodást mondott, ekkor már azt harsogá, hogy öt nap után jelentkezzék majd, néki is látott a dolognak. Mindenekelőtt katonásan egybeterelé a ház népét, nem volt hát mit tenni, elő kellett hát merészkedni az odáig megbúvva szipogó kis Ignácnak, s mit volt mit tenni, ugyancsak elő kellék tántorgatni a szegény Irma asszony rozoga, már-már kísértet-vázát. Mikoron ezek megtételével Éva hellyel kínálta a Fiskális Asszonyságot, az olyasformát intett néki, amilyet korábban, a kapunál, a fiúnak, s egyik béhordott, vaskos ládájához csörtetett. Előpakolá ajándékait, melyeket a jó modor bévett módjai szerint megköszönni, újfent türelmetlent legyítve, nem hagyott, s akár a tanító az oskolában, rámutatott az Évára, kit így színleg mesélni, valójában pedig számot adni „szólíta most fel”, akár valamely kutyabőrös előkelő a zsellért, ki már sokadjára marad el járandóságával. Nagy zavarokban, kezét tördelve elregélte hát az Éva, mily váratlansággal s reá nem jellemző határozott mód állt elő a máskor oly jámbornak mutatkozó Márton egyik nap indulása tervével. Mely terv már az utolsó kis részletekig készen állott ekkorra, de hát ilyen az ő ura: gondos, eszes, alapos, mindenre gondolék jóelőre. S hogy miért mégyen s miért mostan, ahogy a – tán professiójából fakadóan is – mindig oly gyanakvón vizslató Magda asszony, úgy ő maga is e kérdést fogalmazta meg ekkoron, mire Márton egyszeriben magyarázatok egész szakajtóját sorolá elő, egészen mintha bétanult beszédet mondana, szentírást idézne. Ezek között szerepelt egészen magasztos éppúgy, mint az élet, az ő életük folyására vonatkozó is egyaránt. Hogy tudniillik, szép-szép, hát még ily vészterhes időszakban, a vagyon, melyből megélnek, a Márton doktor ilyen-olyan üzletelései éppúgy, akár az Irma mama fogadónapjai, szép, tisztes kis sommát adnak ki – végtére. Csak hát ez a szép nagy ház, kis kertjük, gazdaságok… S akkor még a jövőre nincs gondolva, hogy ha isten ments, valamely újabb csapás történnék. A legutóbbit, isten segedelmével, átvészelték, szerencsésebben, mint a legtöbben, de épp ez is csak azt mutatja, hogy a szerencse mily forgandó. Ezekre a Fiskális Asszonyság az elmondottakkal láthatón nem megelégedve, de nézésében azokat mintegy „elfogadva” bólintott. S hát a magasztosabb okok! Tudja azt, biztosan, a Magda asszony is. Az urának nagy-nagy tudománya, mely életeket volna hivatott menteni, valahára való elterjesztése. A Magda asszony erre már türelmetlenebbül bólintá, hogy „hogyne”, mint ki valóban tudja, de nem kívánja újfent végighallgatni ezen nemes eszmék tekervényes magyarázgatását. S valamint nem is ezeket kérdezé, nem is érdekli igazándiból – ezeket mind bólintá fogyó türelemmel.
Szamárság, nyilatkoztatá ki a Magda asszony, utolsó cseppeit szürcsölve föl a tyúklevesnek. Halkat böffentve, s akár ahogy a marcona útonálló a fogadóban, ízesen nyámmogva, nagy mozdulattal törölve meg ajkát a ruhája ujjában. Azért utazék ennyit, azért szelte át a fél országot, hozta a tyúkot, készíté el… Éva megfeszítette erre ilyetén feszítésekhez sok-sok év alatt fegyelmezetten hozzáidomult arcát. Az udvariasságnak minden létezhető módjával, nézésével, szelíd, de határozott hangjával, minden mód enyhítvén a mondottak súlyát, mondotta el ismét, hogy valóban nagyon sajnálatos ez, hogy a jó Magda asszony ennyit fáradozék, s ily sok földi jóval elhalmo… Áh, legyintett az, eddig hagyva mondani a mondandót Évának, szamárság, ismétlé meg, akár falubíró a náspángok számát, nem discussio, hanem ítélet formájában. De ők valóban nem folyamodnak ily étkekhez… Áh! …S ha tudhatták volna valamely módon, ha előre jelezte volna a Magda asszony kedves vizitálásának örömteli hírét… Ugyan! …akkor válaszban megizenhették volna, hogy ily félreértés ne adódjék, s ne fáradjék felesle… Olyasfélét villant azonban erre a Fiskális Asszonyság szeme, akár ha összeadásban fedeznék fel hibát vagy ha hiányzó tizedre bukkanna, mire annyiszor bukkanék is. Az nem úgy van, erősködék, s harsogá is, hogy hát nézzen magukra az Éva! Csont és bőrök mind! Még az Irma, hát még most is mily szép vonású öregasszony, váltanak erre hálás pillantást a rücskös-bibircsókos megszólítottal, de hát nézzen magára! S hát ez a gyerek, felfoghatatlan! Nem csoda, hogy ily izgága, minden lében kanál, komisz! S egyébkülönben is… Nagyot fújtaték erre a Magda asszony, mint kinek most bolondoknak kell elmagyaráznia a vámok fizetésének mibenlétét. Mivel hogy ő, a maga részéről, sosem értheté, miben áll mégis az Éva urának ez a bolondériája. Méghogy a fényt megenni. Hát azt nem lehet! De ha a Márton így, hát tegyék így, ő arra soha egy szót nem szólt annak, nem dolga néki a férfiembereknek a mindenféle csacsisága, amiket ki nem találhatnak. De hogy itt üljék a családja, nagy kondér, gőzölgő tyúkleves körül, s akár döglött egér, reá se merjenek nézni?! Hát boszorkány ő, azt hiszik, mérget főzött? S mire az Éva újrakezdhetné, hogy ugyan, dehogy, s mily fenséges illata van, csupáncsak értse meg a kedves Magda, hogy ők a ház urának tanait, újdonatúj, tudományos felfedezéseit követik étkeik megválasztásában… még eddig se juthaték, mert a Magda asszony már előremeredő mutatóujjával irányítja figyelmét a kis Ignácra, kinek, mindezen újra el se mondhatókat valóban kétségbe vonhatón csöppen el a nyála a gyöngyöző leves láttán. Hát oda nézzen! Majd kiugrik a szeme! S mire Éva akár csak annyit mondhatna, hogy Ignác!, vagy hogy hát nem bánja, de csak a levét szedje néki, a Fiskális Asszonyság roppant alakja már fölébük magasodva, hogy az ablakon beömlö verőfény utolsó sugarait is béárnyékolja megfellebbezhetetlen tornyosulása, már szedi is csordultig a tálat, levével, de szárnyával-combjával, zöldséggel. Nagyot nyelt erre Éva, mint ki ugyancsak serkenő nyálával utolsó ellenvetésit is mellényelé, beletörődőn, hogy hát akkor ez egyszer. S tovább is gördítve gondolatait afelé, hogy hát hiszen mielőtt férjeura reájött a napsugarak csodatét hatásának legújabb csínjaira-bínjaira, hát annak előtte is volt élet, volt család, volt ebéd – ha valaki, hát ő tudja azt a legjobban, aki napra nap megfőzte. S hogy tán nem is akkora baj, ha egyíziglen kaphat egy tál tyúklevest a kis Ignác, csak majd el ne feledje jól lelkére kötni, hogy ha, azaz mikor vissza talál térni, édesatyjának erről egy szót se. De ezen merengéseiből már egy másik tál csattanása riasztja fel szegény megkísértett asszonyt, s mire egyet pillanthatna, már drága édesanyja is olyanmód falja, szürcsöli a borsos, sós, zsíros lét, cuppogtatja, szívogatja egy-két maradék fogával a hátról a csekélyke húst, bőrt, mint ki először eszik az életben. Tőle balra a fia már talán felénél jár a tálnak, korsóként dönti magába, fuldokolva nyeli, nyeli csak egyre másra a levest, s mire újból észbe kaphatna, már előtte is csordultig teli tál koccan az asztalhoz. Na, egyenek hát, ugatja a vezényszót a Magda asszony, mintha még mindenki csupáncsak arra várna, ahogy talán azok a jól nevelt ölebbé szelídült, néhai urai is tehették, tálaláskor. S folytatá is a Magda asszony, hogy azt mondá az imént, hogy nem érdekelné őt a Márton úrnak az a mindenféle bohósága, ily ötlete, oly találmánya, nagy-nagy tudománya, csak a jussokat, adókat vezetné rendszeresebben – de hát ez akkor sem férhet meg a fejében. Hogy mégis hogy a fészkes fenébe lehetnők megenni a fényt?! Hát az egy levegő, na. Még az se! Hát az nincs is, megfoghatóan! Hát azt még az utolsó falubolondja is tudja, a koldus is az út szélén, az a leginkább, hogy amit megfoghatni nem, azt peniglen megenni sem lehet. S mondaná még erre, szelíd-udvariasan, de határozottan az Éva, mint kispap a szentírást, hogy nem úgy van az, s ha hallaná, hát még ha olvashatná a drága Magda az ura okfejtésit… S mind továbbá, hogy el tudja mondani ő is, kit ezekben a Márton legalaposabban felvilágosított, hogy a fény a legtisztább, legtáplálóbb anyag, s hát persze, azzal teljességiben jóllakni ugyan nem lehet, csak a virágnak és fűnek, de hát ebben rejlik a nagy titok, hogy akinek a teste ott még nem tart a nagy megváltozásban, hogy megemészteni tudhassa egymagában a fényt, miben minden szükséges tápláló anyag feltalálható, egye hát azt, ami legtisztábban, magában a fényt eszi és rejté magában… Mindezeket meg sem kísérelé már elmondani a megszeppent Éva. Mivel hogy magyar ember, hát még tisztes asszony evés közben nem beszél. S engedelmes keze, szája, torka, akár megszállott lélek, kit nagy hatalmú boszorkány bájolt el teljesen, ki már nem is önmaga, hanem csak annak a nagy erejű másiknak az akaratja teljesen egésziben, kanalazott és nyelt, kanalazott és nyelt, a forró levestől és a még a forróbb bűn tudatától kétíziglen fülig pirulva, szégyenben és engedelmesen kanalazott, nyelt, míg el nem fogyék mind, s a szigorú Fiskális Asszonyság, akár ha szalmát lapátolna félig döglött, csontos gebe elébe, ellentmondást nem tűrőn újra szedett.
Folytatjuk
