Hőhullámok ide vagy oda, a kampány javában dübörög, ami – ha mást nem is – annyit biztosan jelent, hogy a Fidesz veszélyt érez. Alapvetően a kormánypárt kampányol ugyanis: minden 100 forintból, ami a magyar választók befolyásolására fordítódik, 99-et ők és a csatolt részeik költenek el – az orosz és kínai befolyásolási kísérleteket nem is számítva. Az erőfeszítéseik egyelőre döntően a diskurzus kisiklatására, az alapkérdés átírására vonatkoznak. Mielőtt esetleg sikerülne nekik, érdemes leszögezni: 2026 áprilisában (?) az egyetlen felteendő kérdés nem az lesz, hogy jobb vagy bal, hanem az, hogy van-e okunk további négy vagy akárhány évre bizalmat szavazni Orbán Viktornak.
Alighanem ők is úgy látják, hogy nincs, ezért aztán pénzü(n)ket és energiájukat nem sajnálva mindent megtesznek azért, hogy a kampány, és majdan a szavazás látszólag valamely másik kérdés eldöntéséről szóljon. Brüsszeliták vagy szuverenisták, előre vagy hátra, háború vagy béke, mocskos Fidesz vagy vesszen Trianon – minden ilyen áldilemmának (nem becsülnénk alá a háború jelentőségét, de hogy nem a magyar szavazók fogják eldönteni jövő tavasszal, az talán belátható).
A fenti kamukérdések sorába illeszkedik az is, hogy mennyire volt fideszes a jelenlegi ellenzéki kihívó. Elöljáróban: mindegy, mert nem ez a választás tétje. Bővebben: ha 15 évnyi kétharmados kormányzás után a kormányerők legerősebb vádja az ellenfélről az, hogy voltaképpen fideszes – ezt mondja Orbán: „minden egyes beszédemen az első sorban ült, sőt ragaszkodott, hogy ott üljön, ott tapsolt, csápolt” -, és ezt visszhangozzák az outsourcolt kampányfelületek napok óta, nagyjából egy szólamban -, azt nehéz máshogy lefordítani: „ugyanolyan ócska, mint mi”. (Azok kedvéért, akik esetleg még mindig nem értik: ha lenne ennél komolyabb kártya is a paklijukban, akkor azzal ütnének – nem mondhatni, hogy eddig nem próbáltak ki mindent.) Ráadásul a kormányzati kampányszólam másik fele – hogy az ellenfél forog, mint a szélkakas, míg ellenben a miniszterelnök nézetrendszere állandó – ugyanolyan hamis, mint az első. Orbán Viktor 2008-ban és 2014-ben is meg akarta állítani Putyint (létezik olyan ember, aki azt állítja, hogy azóta az orosz elnök kedvesebb, veszélytelenebb, európaibb lett?); a pár év alatt megtöbbszöröződött devizaadósságot még tíz esztendeje is halálos veszélynek nevezte; az oroszok kedvéért elárult, ma gyarkorlatilag nem létező V4-ről pedig még öt éve is azt állította, hogy az életét és vérét adná érte.
Mindez azonban tényleg csak mellébeszélés ahhoz képest, amiről nyolc hónap múlva döntenünk kell. Ha az összes vádpont igaz lenne, amit az Orbán-szócsövek hálózata Magyarról ismételget, az egyrészt azt jelentené, hogy miközben minden másban folyamatosan hazudnak, ebben az egyben náluk az igazság – mondjuk úgy, hogy kicsi az esélye. Másrészt, és ez a fontosabb, még az se lenne elegendő érv amellett, hogy kormányon tartsuk ezt a saját állítólagos értékeit is naponta megtagadó, egyre látványosabban kormányzóképtelen putyinista rablórezsimet.