Több mint három évtizede várat magára Budapest mindennapi életének megszervezéséért felelős önkormányzati rendszer, azaz a főváros és a huszonhárom kerület viszonyának megnyugtató rendezése. Az 1990-es rendszerváltó elképzelések szerint az önkormányzatok velünk lesznek a születéstől a halálig. Az első szabadon választott (konzervatív) kormány – a később európai uniós szintre emelt – szubszidiaritás elvét vallotta, amelynek lényege, hogy minden olyan ügy, ami helyben megoldható, az ott is dőljön el, a polgárokhoz legközelebb.
Magyarországon ez már régóta nincs így, Budapest speciális helyzetében pedig hatványozottan nincs. Az egymást váltogató bal- és jobboldali kormányok ciklusról ciklusra nyirbálták a települési önkormányzatok forrásait, de a 2010 utáni négy Orbán-kormány a forrásokkal együtt már az alapfeladatokat – oktatás-nevelés, egészségügy, szociális ellátások – vonta el. Az önkormányzatiság lényege megszűnt.
A fővárosi rendszer működésképtelenségét Karácsony Gergely második főpolgármesteri ciklusa nagyította fel, miután nincs többsége senkinek, és politikai megállapodások híján a város működése akadozik, a kerületek túlélésre rendezkedtek be. Sokan a Tisza pártra mutogatnak, hogy ilyen még nem volt. Ez nem igaz, volt nagy zűrzavar a Demszky- és a Tarlós-korszakban is, csak míg 2010 előtt a MSZP és az SZDSZ között, addig 2010 után a Fideszen, 2019 után pedig a baloldal maradékán belül zajlott a „háború”.
Ha a Tisza Párt valóban kormányzásra készül, meg kell lépnie a fővárosi reformot. Ígérik, hogy visszaadják az elvett jogköröket és a forrásokat, de az most már kevés lesz. Logikusan a főváros kizárólagos feladata lehet az egységes parkolás kialakítása, a városi és az agglomerációs közlekedés egységesítése, a közművek és az utak fenntartása és felújítása. Dönteni kell. A kerületekkel pedig egyezség szükséges a visszakapott feladatok és források megosztásáról, megszüntetve az erősebb kutya elvét, a politikai vesztegetés és zsarolás több évtizedes gyakorlatát.