Azerbajdzsán és Örményország közösen terjesztené fel Donald Trumpot Nobel-békedíjra, miután a két ország aláírta a békemegállapodást, amely egy harmincöt éve zajló konfliktust zárna le. De nem csupán ők szeretnék elérni, hogy az amerikai elnök megkapja az áhított elismerést. Júniusban a pakisztáni kormány jelentett be hasonló szándékot az India és Pakisztán között, még májusban kirobbant konfliktus gyors megoldása miatt. És ott van még Buddy Carter republikánus képviselő is, aki azért terjesztené föl, mert az elnök közvetítő szerepet vállalt az Izrael és Irán közötti tűzszüneti megállapodásban.
És ezek csak az elmúlt bő két hónap eseményei. Ha csak ezt nézzük (jó, a jelölésekből egy a hazai pályáról jött), egy igen diplomatikus, a békéért fáradhatatlanul küzdő politikus képe rajzolódik ki előttünk. Ha viszont tágítjuk a kört, akkor ott a fél világot vámokkal revolverező elnök, akit orosz kollégája jó ideje az orránál fogva vezet Ukrajna kapcsán, és ott van a más országok területeivel dobálózó (Grönland, Kanada, Panama-csatorna) hatalommánia is. De ezen túl is: Trump a világ java része számára a hazardírozó, önkényes és végletesen narcisztikus vezető mintapéldája, akinek számos, mindenki előtt hangoztatott elve úgy illik a Nobel-békedíjhoz, mint eperföldhöz a stadion. Nehezen hiszem, hogy az öttagú norvég Nobel-bizottság ezt ne venné figyelembe, és kompromittálná az 1901 óta kiosztott elismerés presztízsét.
Persze, tudjuk azt is, hogy Trumpot nem különösebben izgatná ez a plecsni, hiszen elég neki, ha saját magát a világ urává koronázhatja, ha gyűlölt ellenfele, Barack Obama nem kapta volna meg. Vagy Jimmy Carter, esetleg Thomas Woodrow Wilson az ENSZ kezdeményezőjeként, bár nem hiszem, hogy Trump ennyire messzire tekintene. Az is érthető, hogy a republikánusok támogatják a jelenlegi elnök mániáját, hiszen utoljára Kissinger kapta meg a párt tagjaként megosztva a jelentős elismerést a vietnámi béke megkötéséért. Ahhoz pedig, hogy republikánus elnököt találjunk a listán, egészen Theodore Rooseveltig kell visszaszaladni, aki az orosz–japán háború befejezéséért folytatott közvetítő tevékenységéért vehette át a díjat még 1906-ban.
Tudják ők is, hogy egy hasonló kitüntetés legitimálná azt a jobbára ámokfutásnak tűnő politikát, amit Trump mutat be a hüledező világ előtt. És némiképp elvenné a kérdés élét, amit a talán okosabb utókor tenne fel: hogyan lehetett egy ilyen személyiségű embert az elnökség közelébe engedni? Majd a saját teremtményük iránti félelmükben kvázi szabad kezet adni neki ezen a kényes terepasztalon, ahol számtalan bonyolult érdek ütközik? A díj lenne az a fügefalevél, amely jól-rosszul eltakarná a szembeszökő alkalmatlanságát és a párt vezetőinek felelősségét. Persze messze még az elnöksége vége, és még az is elképzelhető (nem kevés képzelőerővel), hogy Trump végül hozzászelídül a díjhoz, és még az általa teremtett nem kevés konfliktust is megoldja. Ha ez megtörténne, tán még abban is hinnék, hogy visszafordítható a globális felmelegedés.