Ukrajna amerikai támogatásának hányattatott sorsa az elmúlt hetekben végre reménykeltő fordulatot látszott venni, de napok alatt ismét sötét fellegek gyűltek fölé. A Kreml hozzáállásával elégedetlen Trump elnök július végén, egy újabb Kijev elleni brutális légicsapás után tíznapos „ultimátumot” adott Oroszországnak, erős szankciókkal fenyegetve meg, ha augusztus 8-ig nem állapodnak meg a háború lezárásáról. És láss csodát, Putyin sürgős találkozót kért Washingtontól.
Mindenki azt hitte, a Fehér Ház ura végre megízlelte, hogy a kongresszus által kidolgozott, Moszkva partnereit is célba vevő fenyegetéssel alkura tudja kényszeríteni és nem ereszti ki szorítófogásából a Kremlt. Ám a szankciókat egyből vissza is akasztotta a gardróbba, amikor Putyin belement a Trump egójának hízelgő alaszkai csúcstalálkozóba.
Az, hogy a kézbesítésre Trump a Putyinnal szemben többször gyengének bizonyult különmegbízottját szemelte ki, arra utal, nem tud másban gondolkodni, mint valamilyen „kölcsönösen előnyös” gazdasági csalival kompromisszumra bírni az orosz diktátort. Az ukránok közeli térdre kényszerítésében reménykedő Putyinnak pedig megfelel egy időhúzó alkufolyamat.
Steve Witkoff hazatérése után csak a Kreml diktátumszerű rendezési feltételeiről tudhattunk meg valamit, Trump stratégiai tervei továbbra is homályban maradtak. Ez vezetett azokhoz a pánikszerű szombati egyeztetésekhez, amelyek során Kijev és európai szövetségesei helyet követeltek maguknak a tárgyalásokon. Csak remélni lehet, hogy Európa a közeli jövőben képes lesz önálló stratégiát felépíteni Ukrajna támogatására.
Trump – és ez az egészben a legszomorúbb – újra eszünkbe juttatja, hogy a sokat leckéztetett Ukrajna az orosz agresszióval szemben egy olyan csúcsszinten korrupt, egoista és kiszámíthatatlan amerikai vezető segítségére szorul, aki odahaza gátlástalanul tör a jogállam és a demokratikus értékek lebontására, külföldön pedig az eddigi világrend teljes felforgatására.