Marad-e bármi, amiből újjáépíthető az ország a romokon, a darabonként széthordott, szétlopott, szétesett gépezeteken kívül, ha egyszer Orbán rendszere véget ér? Persze megmaradnak a budai Várban a „cukormázzal” bevont betonkolosszusok, az Orbán apjának bányájából származó gánti kővel kirakott főterek, az országszerte tucatszám felhúzott stadionok, az egyoldalú iparszerkezet (akkumulátorgyárak), amelynek a fenntartása, környezeti következményeinek közömbösítése százmilliókkal terheli majd a következő nemzedékek költségvetését.
A „bús düledékek”, a romvárak mellett lesznek-e nyomai a józan, észszerűséget tükröző gondolkodásnak, ami megalapozza a kiszámíthatóságot, az átláthatóságot és a közmeggyőződést képviselő erkölcsi követelményrendszert? A józan ész parancsát elfogadva és követve talán újjáépíthető a szétlopott ország, az együttes, összehangolt és egymás emberi méltóságának megbecsülésén alapuló cselekvéssel. Fennmaradnak-e olyan gondolati pillérek, mint a közteherviselés vagy a bevételek és a kiadások egyensúlya, arányosság a befizetések és a kifizetések, a fizetett járulékok és a kapott járadékok között, a józan és kiszámítható tervezést tükröző államháztartás? Azaz lesz-e olyan, a józan paraszti észt és a közgazdasági logikát egyszerre hordozó gondolatrendszer, amelyet használva összeállítható az újjáépítési terv?
A KÖZTEHERVISELÉS HELYREÁLLÍTÁSA. A XIX. század magyarjai számára magától értődő volt, hogy valamennyi polgárnak arányosan viselnie kell az ország működtetésével járó szolgáltatások, intézmények, beruházások költségeit és terheit, felszámolva a középkori privilégiumokat (a nemesek nem adóznak). A rendszerváltás óta eltelt harmincöt év alatt a közteherviselés eszméjét ugyan senki sem kérdőjelezte meg, azonban a közteherviselés arányosságát a gazdasági növekedés, a jólét elősegítése érdekében sokféle módon értelmezték, ami maga után vonta a rendszerváltást közvetlenül megelőzően bevezetett, modern adórendszer jelentős változásait.
Az akkori három fő adó (általános forgalmi adó, személyi jövedelemadó, vállalati nyereségadó) egymáshoz viszonyított arányai megváltoztak: a gazdasági érdekeltség tompítása szempontjából látszólag semleges közvetett adók (áfa és jövedéki adó) súlya és a belőlük származó bevétel háttérbe szorította a közvetlen adókat (szja és profitadó). Az egykor sztárolt „egykulcsos” adóktól várt áttörés nálunk nem következett be, mert ezt nem mind a három adónemre alkalmazva vezették be, továbbá az „egykulcsost” az Orbán-rendszer a saját politikai támogatóinak megvesztegetésére használta. Ráadásul a mai rendszer a gyermekek utáni adókedvezménnyel és a közvetett adók előtérbe állításával is számolva a közteherviselés arányosságát alapjaiban rongálja, mert arányosan nagyobb elvonásokkal sújtja az alacsonyabb jövedelműeket.
A közteherviselést alapjaiban rúgták fel az Orbánék által bevezetett ágazati adók (kiskereskedelmi adó, bankadó, gyógyszergyártók adója stb.), amelyek az oligarcháik másokat kiszorító, rabló tulajdonszerzését szolgálják, ráadásul az általános profitadókból származóval azonos nagyságú bevételt jelentenek, kiszámíthatatlanná téve a nyereségadózás módját. A közteherviselést még inkább szétzúzta a két- és többgyermekes anyák egész életére szóló adómentessége, amelynek lappangó hatása – ahogyan azt Bokros Lajos feltárta – nemcsak az, hogy különbséget tesz a gyermekek és életesélyeik között, de az is, hogy a magasabb jövedelműeket ezzel különösen és súlyozottan mentesíti a közterhek viselése alól, és a szegényebbek terheit aránytalanul növeli.
Ezek a populista adómentességek a vicc-közteherviselésig torzítják az arányosságot, ha figyelembe vesszük, hogy a nők korai nyugdíjazásával (40 éves szolgálati idő) is számolva a korán nyugdíjba ment nők hosszabb ideig élvezett nyugdíját akár az általuk nem befizetett adókból "fedezik". Ha a nők korai nyugdíjazását a férfiakra is kiterjesztik, lassan eljutunk oda, hogy az is hülye, aki adót fizet Magyarországon. Innentől valóban az Európai Unió többi adófizetőjétől kell „rabolni” azokat a bevételeket, amelyekkel a közszolgáltatásokat (egészségügyi ellátás, oktatás, közösségi közlekedés, infrastruktúra) és a köz által folyósított közjövedelmeket (nyugdíjak, segélyek) finanszírozzuk.
Újra kell gombolni a közteherviselés mellényét, ha nem akarjuk, hogy a magyar az ingyenélők és közpénztolvajok európai jelzője legyen. A nem adózás nem lehet szerzett jog!
Nem alapíthatjuk az Orbán-rendszer romjain épülő új világot a kiváltságokra!
HELYRE KELL ÁLLÍTANI AZ ARÁNYOSSÁGOT A BEFIZETÉSEK ÉS AZ ÉRTÜK KAPOTT SZOLGÁLTATÁSOK, A FIZETETT JÁRULÉKOK ÉS AZ ÉRTÜK KAPOTT JÁRADÉKOK KÖZÖTT. A polgárok döntő többsége számára a társadalombiztosítás fogalma, ennélfogva a befizetésekkel (járulékokkal) arányos kifizetések (járadékok) rendszere ismeretlen, és csekély jelentőséggel bír. Sose gondoltak arra, hogy az ajándék lónak még a fogáért is fizetni kell! Az Alaptörvény 2011-ben formálisan is megszüntette a társadalombiztosítás rendszerét, amit az a szövegezési fordulat is kifejezett, hogy „Magyarország törekszik, hogy minden polgárának biztonságot nyújtson”, szemben a korábbi Alkotmány-szöveggel, amely az állampolgárok szociális biztonsághoz való jógaként határozta meg, hogy „jogosultak öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra”.
Nem csupán játék a szavakkal, hogy az Orbán-rendszer nem a kötelezettségeit teljesíti, hanem adományoz, megveszteget, szavazatokat vásárol, amikor tizenharmadik havi nyugdíjat, nyugdíjprémiumot, a nők számára rövidebb szolgálati idő teljesítése árán is elérhető teljes nyugdíjat ígér. Ezekkel azt üzeni, hogy bolond az, aki befizetéseivel vásárolja meg a szolgáltatásokat.
Az is nevetséges, hogy a legolcsóbb demagógia hátán („az egészség nem üzlet!”) a ’zemberek nem akarnak tudni arról, hogy akkor a legdrágább az egészségügyi ellátás, amikor azt ingyenesnek hazudják. Ha nincs, aki a vásárló/beteg érdekében megköveteli és ellenőrzi, hogy ott és az szolgáltasson, aki optimális minőségben és áron kínálja az ellátást, amit a verseny kényszerít ki, akkor marad a nyafogás és a gazdagok által megvásárolható, a szegények által pedig éveken át kivárható orvoslás osztálykülönbsége.
AZ ÁLLAMHÁZTARTÁS TERVÉT UGYANÚGY KELL KÉSZÍTENI, MINT AZ OTTHONI HÁZTARTÁSÉT. A tervezés logikája éppen fordított, mint a politikusok ígérgetése. Nem a kiadások, hanem a bevételek diktálják a következő évi pénzügyi tervet. Káros logika az, amikor a vetélkedő politikai erők az örökéletre eltörölt adókból fedezik a tizennegyedik havi nyugdíjat. Először a biztosan, nagy százalékos valószínűséggel beszedhető bevételeket (adókat, illetékeket, szolgáltatási díjakat) kell számba venni, és ennek arányában sávosan kell tervezni a kiadásokat.
Először azon szolgáltatásokét, amelyeket a közmegegyezés törvénybe foglalva mindenkinek és folyamatosan hozzáférhetővé tesz (közoktatás, közegészség- és járványügy, közbiztonság és honvédelem). Második a sorban a korábban keletkezett pénzügyi hiányok fedezésére felvett kölcsönök, kibocsátott kötvények kamata, törlesztésekre. A források elérhetősége arányában – harmadikként - következik a fizikai infrastruktúra, a környezet megőrzése, a kultúra fenntartása, a tudományos kutatás finanszírozása, a gazdasági fejlődés elősegítése. Ha még ezeknek a fedezése után is marad a biztosan befolyó bevételekből forrás, akkor vállalkozhat arra a kormány, hogy ezt „diszkrecionális kiadásokra”, azaz a saját úri kedvének megfelelő célokra fordítsa (pl. a „kopasz, szemüveges férfiak parókával való ellátására” vagy a „magyaranyák” és „magyarapák” nemzeti karszalagokkal való felszerelésére).
Amikor a nép közpénzről és közpolitikáról beszél, a józan ész fogy el először. Sokáig tart még, amire a közönség a saját kárán megtanulja, hogy nincs abban semmi varázslat, ha úgy bánunk a többi adófizető pénzével (=közpénz), mint a sajátunkkal.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
