Végigtekintve másfél évtizedes kormányzásán, szintén nem túl felemelő a kép. A „reformok” az oktatásban, az egészségügyben, a kulturális finanszírozásban, az állami szféra bármely területén egyszerű centralizációt jelentettek, nem hoztak előremutató megújulást. A gazdaságpolitika áthangolása Matolcsy-ügybe torkollott. Az innovációs törekvéseket elnyelték az átszervezések. Maradt a kampányjellegű osztogatás, rövidebb-hosszabb távú támogatásokkal, kedvezményekkel, segélyekkel. A nemzet egyesítése, megerősítése pedig a szélsőséges megosztását jelentette. Mindez persze jól szolgálta a hatalom megtartását, bár annak is elkoptatott, legtriviálisabb eszköztáraként minősíthető.
Két elemében mégis volt kreatív erő. Az egyik a kormánypropaganda narratívája. A cél az volt, hogy minden belső problémát közvetlenül vagy áttételesen külső fenyegetésként jelenítsenek meg. Mondhatjuk, hogy ez szintén ismerős képlet, azonban korunk globalizációs folyamataiban, információáradatában, egy kis ország esetében nem könnyű megvalósítani. Nagy elszántság és merészség kell hozzá. El kell tudni hitetni, hogy a kis országnak ereje van, számolni kell vele, tényező környezetében. Aktivizálni kell a külpolitikát egy szűk mozgástérben. Konfliktusokat élezve és vállalva. Méghozzá saját szövetségi rendszerünkben. Hiszen az emberek számára leginkább az érzékelhető, átlátható, ott lehet a legkönnyebben alávetett pozíciót exponálni és ellenállósdit játszani. A magyar kormány remekül lavírozott ebben a szerepkörben. Jól választotta ki a súrlódási pontokat az Európai Unióval, sikerült elhárítható támadásokat provokálnia, és ezekre támaszkodva a narráció, a propaganda szintjén külpolitizálnia a belpolitikát. Brüsszelt okolva minden nehézségért, köztük béremelések elmaradásáért is, és külföldi ügynökszervezetként beállítva az ellenzéket.
A dolog mégse hozott volna látványos eredményt a másik tényező nélkül. Ez pedig Orbán Viktor személyisége. A karizma titkait most hagyjuk, tény az, hogy rajongás szintjéig is eljutó bizalmat tudott szerezni a választók körében, elhitette, hogy határozott, erőskezű vezetője az országnak, és kész kemény konfliktusokat is vállalni, végigküzdeni annak biztonságáért, fejlődéséért. Ehhez pedig egy szellemi képességeivel összhangban lévő attitűdöt választott. Ő egy nép nyelvén értő bölcs vezető. Nem ragad le a hétköznapi jelenségeknél, széles látóköre van, mindent tágabb összefüggésekből vezet le. Legismertebb megszólalásai afféle kiselőadások, amelyekben megvilágítja a világ helyzetét, a globális folyamatokat, és ezekből vezeti le, hogy éppen milyen politikai alternatíva a legelőnyösebb Magyarország számára. Ez az attitűd nagy formátumú államférfit sejtet.
Ráadásul Orbán Viktor és a kormánypropaganda jól használja ki a kis országok politikai retorikájának egy fontos sajátosságát: valamennyire mindig rejtjeles, utalásos, nem teljesen egyértelmű.
Érzelmektől, hitvallásoktól függően elég szabadon értelmezhető. A történelem kiszabta túlélési stratégiák egyik hagyománya, öröksége ez. Szándékokat, álláspontokat sejtetni, sorok között üzenni. Még a leghatározottabbnak tűnő kijelentésekben is. Az Orbán-kormány 2010 óta penget valamiféle globalizációellenességet, lázong a világot a kezükben tartó multik, a banktőke ellen. Álláspontja mégsem világos. Viszont a társadalom széles rétegei tudják kedvük szerint interpretálni. Az antiszemitizmustól cseppet fertőzöttek felismerhetik benne a zsidó világ-összeesküvést, az államszocializmust visszasírók az imperializmus elleni kiállást, a zöldek esetleg a természet védelmének szándékát. Az „illiberalizmus” rejtjel ugyanígy kedves sokak fülének. Egy jelentős többség megkapja, amit hallani szeretne. Homályosan, de hát ez érthető: a miniszterelnök nem fogalmazhat világosabban. Így is sokan támadják. A lényeg, hogy mi értjük. Orbán így alapvetően egy középvezető helyzetéből manőverezhet. Azt sugallja, keményen képviseli az ország érdekeit, de egy szint fölött meg van kötve a keze, alkalmazkodnia kell a legerősebbekhez. Regionálisan és az Unióban elérhet valamit, de a nagyhatalmak előtt jobb meghajolni, az igazi multikkal kénytelenek vagyunk kiegyezni.
Külpolitizáló belpolitika
Jelenleg már világháborús veszély keretezi ezt az orbáni retorikát. Sajnos nem légből kapottan. Mégis felmerül a kérdés: miért tart ki a kormány a külpolitizáló propaganda mellett, miközben belső ellentmondások, gazdasági nehézségek feszítik az országot, és ezeket meglovagolva erősödik napról napra erősebb kihívóvá Magyar Péter a Tisza Párttal. Akiről eddig lepattantak a karaktergyilkosság eddig bevált vulgáris eszközei, beleértve a brüsszeli ügynöközést. Miért állítja kitartóan a miniszterelnök, hogy a kampányban a háború kérdése lesz a döntő? Egyre inkább úgy tűnik, nincs már más választása. Idén megpróbálkozott egy radikálisabb, keményvonalas belpolitikai hangütéssel, de belehajlott a bicska, és a gazdaság sem lendült sehova. Meg kell hát valahogy hosszabbítani valamicskét az eddig bevált utat.
Orbán Viktor próbál erőt mutatni, de inkább csak a Fidesz újabb vereségét készíti elő a Budapest Pride után„Ha ez fog körülvenni minket az következő 11 hónapban, annak polgárháborús következményei lehetnek”Dopeman, Schmidt Mária, Rákay Philip – Már meg is alakult az első Digitális Polgári KörHogy miről is van szó, ezúttal Szijjártó Péter külügyminiszter fogalmazta meg nemrég a legárulkodóbban az ENSZ fenntartható fejlődésről szóló politikai fórumán: „Szép dolog értékelni, hogy az elmúlt években ki mit csinált bizonyos gazdaságfejlesztési területeken, vagy az oktatás, az egészségügy fejlesztésében, vagy a tiszta ivóvízhez való hozzáférés növelésében a világon, ezek mind fontos dolgok, hogy ezekről számot adjunk, de az a helyzet, hogy most az ENSZ-nek a 80. évforduló kapcsán is az a feladata, hogy elhárítsa a harmadik világháború kitörésének veszélyét.”
A lényeg tehát annak hangsúlyozása, hogy bár vannak súlyos, megoldásra váró belpolitikai problémák, most minden erővel a világháború elhárítására kell koncentrálni.
Tusványosi fellépésében ezt fejtette ki Orbán a tőle megszokott, nagy összefüggésekből kiinduló bölcselkedéssel. Felvázolta a nagyhatalmak (Egyesült Államok, Kína, Oroszország) rivalizálását, számba vette a világháborús veszély erősödésének jeleit (szaporodó fegyveres konfliktusok, növekvő fegyverkezési verseny, migrációs feszültség), majd kitűzte a célt: „Fel kell készülnünk arra, hogy ha háború lesz, akkor kimaradjunk a háborúból. Én ezt csinálom évek óta, a magyar külpolitikának a legmagasabb szinten ez a rendező elve. A háborúból való kimaradásra fel kell készülni, kimaradni pedig tudni kell. Ennek egyik föltétele, hogy ne legyünk kiszolgáltatottak, vagyis jó kapcsolatot ápoljunk a világ minden hatalmi központjával.”
Államkimaradás
Manapság a nemzetközi médiában is sok helyen olvashatunk, hallhatunk a III. világháború fenyegetéséről, rémképéről. A látszólag váratlanul ránk szakadó orosz–ukrán és gázai háború fényében nem alaptalanul. Elég egy meggondolatlan lépés, és valóban lángba borulhat a világ. (Bár az elmúlt 80 évben is voltak hasonló szituációk, főleg a hidegháborús megosztottság idején.) Érthető, ha sokan nem hisznek már a helyzet kezelhetőségében, és kifejezetten a háborús állapotokra készítenek fel. Más politikai erők megfélemlítésre használják a fenyegetést. Putyin egy évtizedet szánt arra, hogy a propaganda szintjén ráhangolja az oroszországi polgárokat egy Ukrajnával vívandó fegyveres konfliktusra, amely akár világháborúvá is fokozódhat. A magyar kormány világháborús retorikája azonban más irányú. A hangsúly arra esik, hogy nekünk ki kell maradnunk a háborúból. A „békepártiság” jelentése is annyi, hogy Magyarországon legyen béke. Ukrajna elpusztulhat, akár a világ is, de mi nem engedjük belerángatni magunkat ezekbe a folyamatokba. Mert a jelenlegi magyar kormány bölcsen átlátja a helyzetet, és különféle (olykor kényszerű) szövetségekkel képes NATO- és EU-tagként is kilavírozni magát a katonai összecsapásokból. Következésképpen, amíg nincs nálunk háború, a kormány érdeme. Akkor is, ha azért nem lesz, mert elmarad a világháború.
Ez nem annyira megfélemlítés, mint politikai bizalomerősítés. Kampánylogika, amely nem azt üzeni, hogy zárjunk össze, mert így meg tudjuk védeni magunkat egy háborúban, hanem élhetünk nyugodtan, mint eddig, mert a kormány kihúz minden szintű háborúból. Megóv ettől is. Jellegzetes Fidesz-narratíva. És nagyon fontos benne egy ellenpontozás: míg Orbán, a széles látókörű vezető látja az igazi veszélyt, és képes higgadtan, megfontoltan kezelni, Magyar Péter egy korlátolt kis mitugrász, aki nem lát tovább a kórházi vécépapíroknál, a vasúti síneknél, az iskolai krétáknál. Orbán egyre több nyilvános szereplést vállal, amivel szintén ezt az ellenpontozást akarja erősíteni. Férfiasan kimért gondterheltséggel, világdiagnózisokat fejtegetve vizionálja a biztonságos magyar jövő feltételeit. Amelyek közül a legfontosabb hatalmának megőrzése. Kampányzene. Kérdés, lehet-e még a győzelemhez szükséges többség szívét melengetni vele. Persze ha nem lesz világháború, bármilyen más csoda is megtörténhet.
Medián: Többségbe kerültek azok, akik Magyar Pétert alkalmasabb kormányfőnek látják Orbán Viktornál