Ha egy világot az üzlet, a piac ural, nemigen van hova menekülni előle. A közösségi háló, a média sokáig keltette azt az illúziót, hogy itt végre az őszinteség, a közvetlen, érdek nélküli közösségi érintkezés birodalmába lépünk. Szabadon kicserélhetjük gondolatainkat, közölhetjük, ami fontos nekünk, megoszthatunk művészi próbálkozásokat. Megkerülve a politikai, piaci manipulációkat. Valamilyen szinten működik ez a funkció, de ez a hálózat sem tudta megvédeni magát a tőke logikájától. És az emberekben rejlő romboló vágyaktól, narcizmustól, hatalmi ösztönöktől sem. Az eredmény egy hatalmas káosz, amelyben teljesen összemosódik valóság és fikció, igazság és hazugság. Itt ma már sokkal könnyebb eltévedni, mint a hivatásos média, művészet, tudomány, politika fórumain. Ott tudom, hova lépek be, hol vagyok. A közösségi médiában rám nyit a politikus, ingujjban, limonádét szürcsölgetve sóhajtja arcomba legalávalóbb hazugságait. Művészek keringenek körülöttem rendezvényekre csalogatva, bárki bármire hivatkozva híreket közöl. A legveszélyesebb mégis az, amikor magával a közösségi háló alapfunkciójával manipulálnak. A személyes, civil üzenetekkel, a hétköznapiság terében. Például cuki gyerekek bolondoznak, kedves, jópofa videócska, mutatom is, akinek tudom. Pedig sokszor kamu az egész. Vagy annál is rosszabb.
A Netflix háromrészes amerikai dokumentumfilmje, a Rossz társaság: Ki áll a gyerekinfluenszerek mögött? rendkívül érzékletesen és tanulságosan mutatja be, miképpen torzul a közösségi média mechanizmusa. Piper Rockelle egész kiskorában, szép kislányként kerül fel a hálóra. Sokakat elbűvöl, lájkolják, ő maga is szeret szerepelni. Anyja, Tiffany büszke rá, folytatja mutogatását. Meglepően sok követőjük lesz. És tudatosodik, hogy ezzel pénzt is lehet keresni, nem is keveset. Sőt, nagyon sokat. Az anyának jó üzleti, produceri érzéke van, beindítja a vállalkozást. Egy idő után a nézettség (és a bevétel) akkora lesz, hogy más gyerekeket is bevonva megalakítják a Banda-oldalt. A többi szülő számára hízelgő a dolog, örülnek a sikernek, a pénznek, és elhitetik magukkal, hogy a buli alapjában ártalmatlan bohóckodás. Talán az is maradna – piaci logika nélkül. Folyamatosan növelni kell a feliratkozók számát, egyre erősebb attrakciókkal, rájátszva az algoritmus preferenciáira. A csapat végül összeköltözik, a gyerekek egész nap forgatnak, iskolába sem jutnak el. Tiffany egyre kíméletlenebb üzletasszony, hajszol mindenkit, majd elkezdi erotikusabb tartalmak felé mozgatni a Bandát. Serdülők első érintései, vonzalmai, csókjai, fürdőruhás felvételek… Tiffany kész kiszolgálni a pedofil hajlamú közönséget is, amely nem is kis számú. És közben belőle is elő-előtörnek efféle vonzalmak. Mikor aztán már nagyon erős a gyerekbántalmazás, a kizsákmányoló gyerekmunka gyanúja, 11 szülő kiválik gyerekeivel, és pert indít. Ám hiányoznak a megfelelő törvények, a terület szabályozatlan, így peren kívüli megállapodással zárul az ügy. Tiffany folytatja az üzletet, lánya, Piper számára nincs menekülés.
Lehet, hogy a dokumentumfilm segít jobban fókuszba terelni a témát, a hasonló esetek, ügyvédek, szakértők, civil gyerekvédők erőfeszítéseit megmozgatják végre a jogot, hogy vegye komolyabban ezeket a visszaéléseket, a közösségi média, az influenszer tevékenység szabályozását. Csak az a baj, hogy a probléma sokkal általánosabb, és valahol az egész a piaci rendszerben gyökerezik. A film is említi, hogy gyerekszínészekkel is előfordulnak bántalmazások, a siker sokszor traumatikus hatást tesz rájuk. A sztárolás során kifacsart tárgyakká válnak, és később nehezen találják meg a helyüket az életben. Itt például szükség lenne gyerekvédelemre, de a kormány, legalábbis a magyar, inkább a melegektől óvja őket. És ha belegondolunk, nemcsak a gyerekszereplőkről van szó. Felnőtt színészekkel, modellekkel, influenszerekkel nem művelnek hasonlót? Őket nem azért mutogatják sokszor meztelenül, erotikus helyzetekben, hogy növeljék a nézőszámot, a bevételt? Őket miért ösztönzik arra, hogy a magánéletükről beszéljenek, pózoljanak, ahol csak tudnak? Nem szabad azonban elfeledkezni arról sem, hogy a piaci mechanizmusnak keresleti oldala is van. A mi igényeinket keresik, a mi vágyainkat próbálják kielégíteni. Mi akarjuk meztelenül látni bálványainkat, mi akarjuk megérinteni, birtokolni őket. Mi nézünk pornót, köztünk vannak a pedofilek. Mi vagyunk képesek sportmunkába hajszolni, kamerák vakító fényébe lökni gyerekeinket. És semmi jele, hogy elegünk van, meg akarunk változni, újra akarjuk gondolni viszonyainkat, életmódunkat. Belőlünk bomlik ki a bűn.
