Halálom óráján talán újra látom Hans arcát úgy, ahogy felbukkant előttem az Ostsee hullámai közül. Én akkor már nagyjából feladtam a küzdelmet, reménytelenül kapálództam a karjaimmal a vad, sötét, fékezhetetlen hullámok között, melyek befele húztak a tengerbe és lefelé a halálba. Már kevés erőm maradt a víz felszínén maradni, többször eltemetett egy hullám, amelyből csak az életösztön szabadított ki levegőt venni és újabb adag sós vizet nyelni. Nem számoltam az időt, de hosszú percekbe telhetett a küzdelmem, hiszen a partról csak akkor indult el a megmentőm, amikor láthatták, hogy magam nem boldogulok a hullámokkal. Amikor Hans odaért hozzám, már nem is próbáltam úszni, csak azért kapálództam, hogy ne süllyedjek végleg el. Alig ismertem meg, Michael egyik barátja volt, de az életösztönöm azonnal megértette velem, hogy megmenteni érkezett.
A részletekre innen kezdve kevéssé emlékszem. Nyilván megfogta a karomat vagy a testemet, szólhatott is valamit, és ahogy régen mondhatták, lelket öntött belém. Igen, ezzel mentett meg, nem az izmos karjával. Ahogy megjelent mellettem, eltűnt belőlem a pánik, ismét küzdeni akartam az életért, a tenger már nem a kétségbeesett kapálódzást és az örök elmerülésbe való lassú belenyugvást jelentette. Elkezdtünk kifelé úszni, talán ebben is segített, de végül a saját karjaim vittek ki a partra. Este otthon Michael anyukája sopánkodott, mert a fiúk azért elmondták neki, hogy Hans mentett ki a tengerből. Éjjel az álmomban fekete hullámokkal küzdöttem, de másnap a fiúkkal a homokdűnék között ismét lementünk a partra, és ugyanolyan természetesen úsztam be a tengerbe, mint azelőtt és azután sokszor.
Utólag könnyű volt összeraknom, miért vesztem majdnem bele a másnap oly békésen úszásra csábító tengerbe. A parttól egy-kétszáz méterre volt egy vízalatti dűne, afféle feltorlódás, amire mindig leálltam pihenni, ha odaértem. Aznap beborult az idő, erősen hullámzott a tenger, a német fiúknak nem volt kedvük beúszni. Övék volt a tenger az egész nyárra, az egész életükre. De én akkor jutottam el először a tengerhez, pár napom volt már csak a nyaralásból, nem akartam egyetlen napot sem kihagyni. Egyedül beúsztam a zöldesfekete tengerbe, de a sötét, vad hullámok miatt az úszás öröme kínos küzdelemmé torzult.
Amikor már nagyon elfáradtam, megpróbáltam leállni ott, ahol korábban szoktam. Az erős hullámok úgyis elmostak volna róla, de a kapkodó lábammal meg se találtam magam alatt a feltorlódó részt. Ahelyett, hogy kifele indultam volna, egyre beljebb úsztam, görcsös igyekezettel keresve a pontot, ahol leállhatok és erőt gyűjthetek. Így egyre több vizet nyeltem, egyre nehezebben úsztam, inkább csak kapálództam, de mégse kattant be az agyamba, hogy a menekülés egyetlen útja kifelé vezetne a partra. A tenger becsapott, hazugul hívogatott befelé, feltehetően ugyanúgy, ahogy a tenger és az ember találkozásakor százezer évek óta történni szokott sok vízbe veszővel.
Tizenhét éves voltam azon a nyáron. Kisgyerekkorom óta látni akartam a tengert, és mert már nagyon türelmetlenül vártam rá, 1968 tavaszán saját kezembe vettem a dolgot. Anyám meghalt az előző évben, szegény apám nagyon elfoglalt volt, és tudomásul vette, hogy egyedül elutazom a keleti Németországba. Lelkes diáklevelező voltam, oroszul egy leningrádi lánnyal és egy ufai fiúval váltottunk leveleket, a velem egyidős keletnémet Michaellel pedig angolul. Michaellel meghívattam magamat hozzájuk, Bad Doberanba, Rostock mellé azzal, hogy a következő nyáron majd ő jöhet el hozzánk Budapestre és a Balatonra. Utólag meggondolva nem is tűnik olyan természetesnek, hogy a levélbeli ígéretemben bízva két hétig vendégül láttak otthonukban. Pedig a mama egyedülálló nő volt, szerény körülmények között éltek. Kijártam az egyablakos szocialista útlevelet, megvettem az olcsó vonatjegyet, és egy júliusi nap a dűnék mögött valóban ott várt a tenger. Az Ostsee, amelyet máshol Keleti- meg Balti-tengernek hívnak, és amelynek minden part menti országába eljutottam azóta. De az a tenger azon a nyáron nekem örökre az Ostsee maradt.
Michaellel úgy tettünk, mintha barátok lennénk, a társasága befogadott, együtt jártunk le a tengerre, meg sörözni ide-oda. Következő évben becsületesen vissza is hívtam Budapestre és a Balatonra, még egy sztriptízbárba is elvittem Fonyódon, talán viszonzásul az ottani nudista strandért. A tengerből történő megmentésemről soha nem beszéltünk. Utazás előtt egyik levelében kérte, hogy vele együtt Hansot is hívjam meg Magyarországra, de erre nemet mondtam. Kettejüket nehéz lett volna elszállásolni, apám fizette volna a vendéglátásukat, és talán zavarba is hozott volna a jelenléte, életmentésem folyamatos emléke. Erre nem vagyok éppen büszke, így hát nemet mondtam és Michael tudomásul vette. Hans, akit csak most nevezek így, mert a nevére sem emlékszem, szegény, izmos, törekvő fiú volt, becsületes német gyerek, és joggal meg lehetett a véleménye a magamfajta magyarról.
Sok évem telt el úgy, hogy eszembe sem jutott ez a történet. Senkinek sem meséltem róla, egy-két embernek esetleg, éppen csak megemlítve, amikor halálos balesetek szóba kerültek társalgás közben. Magamban sem igen foglalkoztam vele. Egyedül az égette a lelkiismeretemet, hogy szegény apám milyen nehezen dolgozta volna fel felesége halála után egy évvel az egyetlen gyermeke elvesztését. Ezt a fájdalmát, amit szerencsére nem kellett megélnie, magamban sokszor elképzeltem és gondolatban megszenvedtem. Ezen túlmenően azonban sohasem dolgoztam fel azt, hogy Hans megmentette az életemet. Ha így történt, így történt, ha másképp történt volna, akkor meg másként. Mivel az ismeretlenbe vitt volna az a másik út, egyelőre nincs tudásom arról, hogy melyik kifejlet lett volna a jobb. Hívő vagyok, de ízléstelennek éreztem volna ezért a megmenekülésért hálálkodni az Úrnak, valamiféle csodát látni benne. Igazi, kerek és befejezett eseménye volt az életemnek, amelyet kár lenne utólag benyálazni bármiféle érzelgősséggel. Úgy történt, ahogy történt, nyilván oka volt, hogy nem másképp. Egy tömbből való történet, amelyet csak elmondani lehet, értékelni és magyarázni méltatlan lenne.
