Fővárosi zöld ászok

Győri ETO–FTC mérkőzéssel kezdődött az NB I 1985-ben.

Az előző évadban a folyók városában az ETO nyert 5-1-re, az Üllői úton az FTC 5-2-re. Az utóbbi keltett nagyobb feltűnést, mert a ferencvárosi együttes a 13. helyen zárta a szezont, ehhez illő 13 vereséggel. Tizenkilenc fordulón át Vincze Géza edző irányította a csapatot, majd Sárosi László, a Vasas korábbi 46-szoros válogatott, ötszörös bajnok, négyszeres KK-győztes, BEK-elődöntős legendája húzta ki az együttest a slamasztikából. A 13. helyezés sem indított fáklyás menetet a IX. kerületben, de az új tréner mérlege (5 győzelem, valamint 3-3 döntetlen és vereség) sokkal jobban mutatott elődje statisztikájánál (6 siker, 3 „iksz”, 10 „zacskó”).

Az új évadot már Dalnoki Jenő dirigálásával kezdte a Ferencváros. A korábbi rettenthetetlen bal bekk (akit Sándor „Csikar” folyton azzal ugratott, hogy „Jenő, kaptam két mázsa fát, nem vágnád-e fel, te olyan jó favágó vagy…”) megőrizte mértéktartását annak ellenére is, hogy 1975-ben, már edzőként, a KEK döntőjébe vezette az FTC „ifjúsági tagozatát”.

– Nem ígérhetek csodákat – közölte 1985-ben. – Sok a tennivalónk, hogy a Fradi a régi legyen. Morális tisztulásra, igazi csapatszellem kialakulására van szükség. Ehhez három-négy hónap türelmet kérek.

Győrött maradt a „mágus”, azaz Verebes József, aki 1981 és 1986 között két-két arany- és ezüst, továbbá egy bronzérem elnyeréséhez segítette az ETO-t. S az 1985-ös idénynyitó előtt még bővítette a keretet a ferencvárosi Horváth Róberttel és Rubold Péterrel, a békéscsabai Melis Bélával, az újpesti Sarlós Andrással, hogy aztán szezon közben átigazolja Menyhárt Ernőt is, akinek utóbb kisiklott az élete, de évekig Debrecen szeme fénye volt.

Sarlós az előkészületek során megsérült, és épphogy felépült a rajtra, ám Szabó Ottó és az 1984-ben szerződtetett Weimper „Paripa” István nem gyógyult fel. Az FTC-ből Strausz László hiányzott, mert Huták Antal játékvezető kiszúrta: a Vácról igazolt labdarúgó minősítési könyvéből hiányzik a pecsét. Dalnoki úgy döntött, a védő helyett a középpályás Bánki József ugrik be, s ezzel szinte megütötte főnyereményt.

A „Dodinak” becézett játékos a hatodik percben gólpasszt adott Ebedli Zoltánnak (0-1), majd a második félidő első negyedórájának végén, 1-2-nél – a Kisalföld leírása szerint – „a 16-os sarkáról olyan gólt rúgott, amilyen egy pályafutás alatt csak egyszer sikerül”.

Az FTC 5-4-re nyert. Azzal együtt is, hogy két öngóllal segítette az ETO-t: előbb Pintér Attila közbenyúló lábáról ívelődött a labda Zsiborás Gábor kapus fölött a vendégek hálójába, majd Szentes Lázár beadását Rab Tibor fejelte váratlanul a felső lécre, s onnan menthetetlenül bepattant a gömb. Fiatalon elhunyt, felejthetetlen kollégám, Szabó Ferenc így zsörtölődött az Esti Hírlapban: „Pintérrel valamelyik álfutballzseni elhitette, hogy máris Lóránt utódja. Bár így lenne, de ahhoz még nagyon sokat kell fejlődnie.”

A ferencvárosi összeállítás nem ígért fővárosi gólzáport. A jobb oldalon két „Guillotine”, Hámori György és Jancsika Károly sorakozott – Jancsika 9-es mezben! –, elöl pedig az ifjúsági Európa-bajnok Zsinka mellett az a Kvaszta Lajos szerepelt, aki kétperces válogatott lett: 1986 őszén a norvégok ellen, Oslóban (2917 néző előtt 0-0) a 88. percben cserélte be Komora Imre szövetségi kapitány. Ezzel Kvaszta éppen két percet vert Zsinkára, aki még annyit sem játszott a válogatottban, noha kerettagként táborozott Benidormban. Ám Győrött úgy villogott, hogy bekerült a forduló tizenegyébe, amely így nézett ki: Mező (Debrecen, 9-es osztályzat) – Brettner (Siófok, 7), Szabó (Békéscsaba, 7), Róth (Pécs, 7), Kerepeczky (Honvéd, 7) – Ebedli (FTC, 7), Bánki (FTC, 8), Rostás (Újpest, 8) – Zsinka (FTC, 9), Gass (ZTE, 7), Tieber (Siófok, 7).

A Képes Sport így lelkendezett: „Akárhogy’ is fáj, a Fradi itt a sztár!” A Népsport is emelkedetten summázott: „A fővárosi zöld-fehéreknél előkerült a lomtárból az úgynevezett Fradi-szív. A ferencvárosiak már régen játszottak ekkora erőbedobással és lelkesedéssel.”

A sportnapilap egyúttal „elővette” az ETO-t: „A győriek ismét elkövették azt a már-már hagyományos hibájukat, hogy – megrészegülve a támadás gyönyörétől – elfeledkeztek a védekezés józan realitásáról. Nem tudni, miért ragaszkodnak Győrött ehhez az öngyilkos taktikához, hiszen mérkőzések sorát lehetne feleleveníteni, amelyeken saját magukat verték meg a kisalföldiek, mert csatáraik hiába szereztek sok gólt, fellazult védelmük eggyel mindig többet kapott.”

Az eredmény akkora feltűnést keltett, hogy a mérkőzés videófelvételét negyvennyolc órával később levetítették a Petőfi Csarnokban. Ott ugyanakkora sikert aratott a másfél óra, mint a Győrbe is ellátogató ferencvárosi szurkolók körében. A fővárosi zöldövezet szerelmesei tíz nappal korábban, az Üllői úton rendezett FTC–Austria találkozón búcsúztak el az 1975/76-os évad bajnokcsapatának öt tagjától, az időközben visszavonult Hajdú Józseftől, Vépi Pétertől, Megyesi Istvántól, Mucha Józseftől, Pusztai Lászlótól. (Ferencvárosi szempontból az az 1975/76-os szezon az aranyérem ellenére sem volt maradéktalanul mámorító, mert 1976. május 15-én az Újpest 8-3-as vereséget mért az FTC-re, az ellenállhatatlan Fazekas László egymaga öt gólt szerzett, túlragyogta a villanyfényes Népstadiont.)

Nyilasi Tibor 1985-ben már a tizenkét osztrák válogatott játékost felvonultató bécsi csapatban szerepelt. (A tizenkettőből öt – Josef Degeorgi, Johann Dihanich, Erich Obermayer, Gerhard Steinkogler és Ewald Türmer – különböző időpontokban a magyarok ellen debütált.) Úgy festett, „Nyíl” Budapesten nem lép pályára, ám utóbb elmesélte: „Az orvos ugyan a legszigorúbban megtiltotta, hogy játsszak, de kiderült, hogy a húszezer ember nagy része az én kedvemért jött ki. Úgy éreztem, nem szabad becsapnom őket, kötelességem beszállni. Azért is álltam be a szünetben, mert valószínűleg ez volt az utolsó alkalom, hogy az Üllői úti stadionban futballozhattam.”

Az 1985/86-os évadban az FTC az NB I ötödik helyén kötött ki. Az MTK hetedik, a Vasas kilencedik, az Újpest tizenegyedik volt. A hajdani pesti nagy csapatok közül csak a Honvéd tartotta magát, olyannyira, hogy elhódította a bajnoki címet, és Détári Lajos lett a gólkirály (27 „dugóval”).

Zsinka megmaradt annál a két gólnál, amelyet a győri 5-4 alkalmával szerzett, Kvaszta 6, Bánki 4 gólig jutott. Kvaszta 27, a másik kettő egyaránt 19 bajnoki meccsen játszott.

De hogy erősen kezdtek, az biztos...