Szerencsésebbek még emlékezhetnek Rockenbauer Pál „Másfélmillió lépés Magyarországon” című gyalogtúrás sorozatára, a fiatalabbak pedig az ismétléseire, folytatásaira. A televízió aranykorában ez az országjáró dokumentumfilm sokaknak kedvet csinált ahhoz, hogy feltápászkodjanak a képernyő elől, és nyakukba vegyék, ha nem is a világot, de legalább kis hazánk túraösvényeit. Mikor aztán 1989-ben kinyíltak a határok, sokan kirajzottunk a messzeségbe, hogy felfedezzük, mi rejtőzik a Kárpátok bércein túl.
Nos, e sorok írója egy terepjáróban zötykölődve a kiégett, helyenként még lángokban álló brazil pampán, családjától, szülőföldjétől és elveszett poggyászától távol most újfent elgondolkozik azon, vajon miért is indult útnak. A prózai válasz persze nem várat magára – európai diplomataként oda megyek, ahová küldenek. Ha kell, a dél-amerikai bozótosba, száz mérföldre a legközelebbi településtől, ha éppen ott tartják a G20 következő ülését.
Utazunk tehát hivatalból, vakáción, szükségből és kalandvágyból, és az új népvándorlás korában egyre gyakrabban rokonlátogatás, családegyesítés céljából. De mégis többről van itt szó. Az utazás optimális esetben filozófiai, sőt kegyelmi állapot – ideiglenes függetlenedés a magunk köré épített mindennapok kereteitől, hétköznapi saját magunktól. Ahogy nem visszük magunkkal minden bútorunkat, csak egy könnyű bőröndöt, úgy otthon hagyjuk életünk és személyiségünk röghöz kötött alkotóelemeit, a szívünket nyomó kövek egy részét is. Így teret engedünk annak, hogy az élmények ne csak kívülről, hanem a bennünk lezajló változások révén is hassanak ránk, formáljanak minket.
Mentális bútorzatunk részben ugyanis környezetfüggő – tehát más közegben ugyanarról gyakran másként vélekedünk. Szokták is mondani, ha elakadsz egy probléma vagy feladat megoldásával, állj fel, járj egyet, „szellőztesd ki a fejedet”. Hasznos néha ily módon önmagunkat is kiszellőztetni, hátha olyan vonások is napvilágra kerülnek, amelyekről nem tudtunk vagy amelyekről az idők során megfeledkeztünk.
Hogy egy példát említsek: válogatós vagyok a zene terén, környezetem ezért megdönthetetlen faktumként elkönyvelte, hogy orrolok a kortárs popslágerekre. Társaságukban már nem is kerülök olyan helyzetbe, amely árnyalhatná ezt a képet. De mikor egy indiai népünnepélyen turbánt fonnak a fejem köré és felharsan a bhangra, avagy egy konzervatív Jáva-szigeti városban először rendeznek elektromos zenei estét, és a lemezlovas leányka bátor, mert nem hord fejkendőt, mégis üres parkettnek játszik – az más. Olyankor felszabadultan fordulhatok útitársaimhoz: „Na, mutassuk meg, hogy a sápadtarcúak is tudnak valamit.”
Az utazás, főként, ha nem csak loholunk egyik kötöttségtől, látványosságtól a másikig, segít nyitottnak maradni az új emberi találkozásokra. Párrommal még a családalapítás előtt végigjártuk az El Camino zarándokutat, békés tempóban, egyik falutól a másikig. Minden nap mellénk szegődtek néhányan, átmeneti kis közösségeket formálva, mint cseppek egy folyó sodrásában, akik tudják, hogy részei egy nagyobb egésznek. Mindenki cipelte saját hátizsákját, de történeteinket, indíttatásunkat megosztva osztoztunk örömükben és kicsit segítettünk egymás belső terheit hordozni.
Bizonyos utaknak viszont kimondottan egyedül célszerű nekivágni. Így adódhatott, hogy szentföldi bakancsos túrám során megismerkedtem egy japán látogatóval, aki nap mint nap keresztezte utam Jeruzsálem körül, míg végül egymásra nem köszöntünk. Egész éjszaka beszélgettünk egy teraszon a Siratófallal szemben, hitről, világnézetekről, életcélokról, és elindult valami változás benne. Fél évvel később írt rám, hogy felvette a keresztséget és Nagaszakiban teológiát tanul. Az ilyen alkalmi találkozások másként alakulnak, ha az ember családostól, hivatalos delegáció részeként, avagy baráti körben van úton.
Pedig hány és hány értékes személlyel kerültük volna el egymást, ha nem vagyok, öregapám szavajárása szerint, ilyen „falufarka”. Indonéz keresztapám katolikus misszionárius, ma ő a magyarországi verbita rendtartomány főnöke. Sci-fi írótársaim, szerkesztő kollégáim, a műfaj megannyi kedvelője. Egyetemista, akadémikus barátaim, kikkel oly sokat törjük együtt a fejünket. A cikkeimhez, feljegyzéseimhez évek óta fotókat készítő olasz útitársnőm. A Csángómagyarok Szövetségének önfeláldozó munkatársai, önkéntesei. Egy magányos, máriás-rendi skót szerzetes és piciny iskolája valahol Dél-Afrika és Botswana határán… Egy élettörténet (lásd: „életút”) megannyi feledhetetlen szereplője.
A francia reneszánsz filozófus, Montaigne (kinek neve találóan hegyvidékre utal), kimondottan tudatformáló eszköznek tartotta az utazást, amely megkérdőjelezi a dolgok rendjéről alkotott feltételezéseinket és letisztítja szemléletünket. Mint egy nagy tükör, ha belerévedünk a nagyvilágba, jobban megismerhetjük önmagunkat. Bár a francia gondolkodó bejárta fél Európát, a pestisjárványoktól és háborúktól sújtott középkorban ez egyáltalán nem volt elterjedt nézőpont: a helyváltoztatást időigényes, kellemetlen, sőt veszélyes kalandként tartották számon. Az évszázadok folyamán keletről betörő hun, magyar és mongol hordák jeleskedtek ugyan a mobilitás terén, habár ezt az öreg kontinens leplezetlen rosszallása kísérte. Honfoglaló őseinket persze inkább a szükség hajtotta, semmint a kíváncsiság, hiszen a hét vezér törzsszövetségére Levédia és Etelköz felől szintén nomád szomszédjaik nyomása nehezedett.
Globalizált világunk azonban nem lenne ugyanaz (lenne egyáltalán?), ha az újkor hajnalán a nyugat-európai karavellák nem bontanak végül maguk is vitorlát és indulnak el a lenyugvó nap aranyhídjának nyomán, kereskedelmi útvonalakkal hálózva be a földkerekséget. Borneói bennszülött feleségem szokta felidézni, hogy sosem találkoztunk volna, és gyermekeink sem születtek volna meg, ha Magellán és Kolumbusz inkább az otthon kényelmét részesítik előnyben. Az ő szigetvilága is aligha népesül be, ha ősei törékeny ladikjaikon nem szelik át a veszedelmes tengeri áramlatokat, nemzedékről nemzedékre új partok után kutatva.
Egyes nyelvekben erre létezik külön szó, németül például a Heimweh (honvágy) ellentéte a Fernweh, azaz a szinte fájdalmas vágyakozás a távolság iránt. Míg ez a kifejezés térbeli, másutt időbeli megfelelője is akad: a walesi nyelv angolba is átszármazott hiraeth szava nosztalgiát jelent egy rég elmúlt korszak iránt, amelyet a beszélő maga esetleg nem is tapasztalt meg személyesen, mégis vágyódik utána. Magam is átéreztem ezt egy balti-tengeri szigeten dolgozva. A Johansonid névre hallgató zenészcsalád koncertet adott Kuressaare kikötővároska egyetlen színpadán, és balladáik, amennyire csekély nyelvtudásom kivenni engedte, egy felnőtt álmodozását írták le a vidéki észt települések, a végtelen dombos táj, a szülői ház melege, a délután csajkában gőzölgő édes tea iránt. A közönség tagjainak kicsordult a könnye, és bevallom, nekem is, pedig sosem voltam Észtországban gyermek. (Talán közrejátszott a finnugor mély-lélek együttes rezdülése – avagy a hiraeth iránt mindannyian fogékonyak vagyunk.)
A közmondás szerint csak a szépre emlékezünk. Ez azonban többet jelent szelektív memóriánál – azt hordozzuk magunkban, amit arra érdemesnek tartunk. Az utazás „rendkívüli” (azaz az élet rendes kerékvágásából ideiglenesen kitérő) állapota révén nagyobb intenzitással, figyelemmel raktároz el elménk hosszútávú benyomásokat, még ha kivonatos formában is. Gondoljon csak vissza az olvasó, ha hirtelen személyiségformáló mérföldköveket kellene előhívnia a múltjából, ezek között valószínűleg magasabb arányban lennének utazási élmények, mint amennyi időt kitesznek az élet folyamának egészéből.
2006-ban, az EU nagy keleti bővítése után lengyel barátommal keresztül-kasul beutaztuk a vasfüggöny utáni „új Európát” Varsótól Szarajevóig – vasúton, busszal, gyalogszerrel, okostelefon és internet nélkül, gyakran ismeretlen járókelők jóindulatára és turista útikönyvekből kitépett szószedetek nyelvi foszlányaira hagyatkozva. Az akkori élményeket egy naivan optimista, szinte utópikus időszak kapszulájaként őrizzük emlékezetünkben, amelyhez a mai napig vissza tudunk nyúlni, mintegy immunanyagként, mikor a kontinens keleti felével kapcsolatban a köztudatban rögzült negatív közhelyekkel szembesülünk.
A távollét tehát egyszerre lehet kellemes és hasznos. A várva várt visszatérés után annál édesebb a hitves, a család viszontlátása. Az emlékek megmaradnak, az elveszett poggyász jó esetben megkerül. A szülőföld pedig akkor ismerszik meg igazán, amikor elkujtorog az ember és messziről visszatekintve ráébred, milyen sokat is jelent neki valójában. Jómagam is oly módon értettem meg, milyen petőfis hevülettel szeretem kis magyar hazámat, mikor elkerültem külhonba – és Európát, mikor a tengerentúlra jutottam.
Vegyük tehát időnként nyakunkba a világot! Annál jobban fogjuk becsülni, hogy van hová hazatérnünk.
