Először járt az Avignoni Fesztiválon. Mi volt az az élmény, ami leginkább mellbe vágta?
Az az elképesztő energia, ami a színházcsinálásból árad – minden korosztályból. Itt, Avignonban minden pillanatban odalép hozzád valaki. Megszólítanak, előadnak valamit, közvetlenek, és minden mozdulatukban ott van az önkifejezés ősi ereje. Mi Magyarországon ehhez nem vagyunk hozzászokva: nehezebben viseljük a közvetlen kommunikációt, az interaktivitást és az önmanagelést. Ha valakinek elmondjuk, miért különleges az, amit csinálunk, akkor az nyomulásnak számít és annak is érezzük. Pedig a kultúrát igenis „el kell adni” – nem áruként, hanem úgy, hogy meggyőzöd az embereket arról, hogy értéket teremtesz és érdemes megismerniük, amit a világról gondolsz. Végülis ezért választottuk ezt a pályát: hogy megmutassunk valamit magunkból. Ez az ősi reflex – az önkifejezés vágya – itt Avignonban él és lélegzik. Otthon éppen ez az, amit az ember szépen lassan elfelejt, mert kikopik belőle a lelkesedés.
Az előbb említette, hogy Avignonban valóban jelen vannak a színházcsinálók. Ez valahogy túlmutat egy hagyományos fesztiválélményen.
A legmegdöbbentőbb az volt, hogy ez nemcsak fesztivál, hanem egyfajta ős-színházi vásár – jó értelemben. Valami olyasmi, mint amit Shakespeare vagy Molière idejéből képzelünk el: amikor a színház valóban a nép között volt. Itt mindenki jelen van, közvetlenül, személyesen, és a színház nem zárja be magát a kulisszák mögé. Nem egy sötét térben zajló művészkedés, hanem folyamatos nyilvános önkifejezés – kint az utcán, az emberek között. Itt nem kapod meg a figyelmet csak úgy: el kell érned, hogy rád figyeljenek. A színház Magyarországon sokszor zárt, elitista tér – inkább laboratórium, mintsem valódi fórum. Itt viszont újra eszembe jutott, miért kezdtem el ezt az egészet: hogy kapcsolatot teremtsünk. Hogy valamit megmutassunk magunkból – mindenkinek.
Belső szavazáson fogják kiválasztani a Tisza Párt képviselőjelöltjeit, szó van róla, hogy 2026-ban Rost Andrea és Nagy Ervin is indulA magyar színházi rendszernek hol vannak a gyökerei? És miért nem tudott alkalmazkodni az újabb korokhoz?
Nagyon bonyolult rendszer ez. Egy szocializmusból itt maradt, mindenkit ellátni akaró hálózat, ahol irgalmatlan pénzeket toltak be az összes kőszínházba, művházba. A rendszerváltás után senki nem mert igazán hozzányúlni, mert sok ellenséget szerzett volna. Így alakult ki egy torz ellátó kultúra, amelyben nem a művészi teljesítmény lett a mérce, hanem az, ki alkalmazkodik jobban a rendszerhez.
Az egész struktúra egyre inkább érdekek mentén szerveződött, nem valódi művészi szükségletek szerint.
Ezzel szemben Franciaországban?
Amennyire én láttam, ott a kultúra több lábon áll. A támogatási rendszer alaposabb, a döntéshozók szakmai alapon működnek, nem pártpolitikai szimpátia szerint. Pályázni kell, felkészültnek kell lenni, meg kell győzni a tartományokat, városokat, minisztériumot. Azt érzem, hogy ott a kultúra tényleg közszolgálat. Nálunk ez most nem valósul meg. Olyan pénztelenségben szenved a szektor, és olyan politikai befolyás alatt áll, hogy az önkifejezés, a szabad alkotás terepe szinte teljesen beszűkült.
Miközben a rendszer épp azokat szorítja ki, akik valóban tenni akarnak valamit.
A kultúra ma olyan, mint egy útszéli kóró, ami az életéért küzd. Ez nem túlzás. Mindenhol a túlélésről van szó. Az önkormányzatok pénzét elvonták, a művelődési házak kiszáradtak, a kultúra forráshiánya mára gyakorlatilag teljes – alig maradt bármi, amiből működni lehetne. Közben meg látjuk, hogy egy immerzív színház kétmilliárdot kap, a teljes független szcéna meg 150 millióból döglődik. És ezt szó szerint kell érteni. Aránytalanság, kiszolgáltatottság, politikai önkény.
A politika tematizálja azt is, mit lehet és mit nem. Ez mennyiben változtatta meg a művészek belső világát?
Szerintem a magyar színházi szakma 90%-a nem tudatosan, de liberális érzékenységű. Egyszerűen mert a művészetben a szolidaritás, az empátia, az emberség így tud rezonálni a világra. A mostani konzervatív, jobboldali kultúrpolitika viszont kizárólag a népnemzeti, bólogató Jánosokat támogatja, a politikai megrendelésű, szolgalelkű produkciókat. Ott kezdődik a baj, hogy ha a művészetnek meg kell felelnie egy ember, egy rendszer ízlésének, mert ha nem teszi, akkor nem jut levegőhöz. Ilyenkor a szabadságvágyon alapuló művészet megszűnik. És most ez történik. Rosszabb, mint a Kádár-korban.
A klasszikus színházak mellett mintha a kortárs szövegek is teljesen háttérbe szorultak volna…
Ez nagyjából így van. Ugyanakkor akad néhány üdítő kivétel. Főleg a függetleneknél és a művészszínházakban. Egyébként beállt valamiféle történelmi reflex. Magyarországon a direkt politizálás évtizedekig nem volt megengedett a színházakban, így alakult ki a kódolt beszéd, az „összekacsintás” művészete. Klasszikus darabokban rejtettük el, amit üzenni akartunk. Ez működött is, amíg a demokrácia kiharcolása volt a cél. De ma már nem a sorok közt kellene olvasni, hanem nyíltan és bátran tükröt tartani. A franciák ezt megtehetik, mert ők szabad nemzetként működnek. Itthon a többség inkább a rózsaszín ködbe menekül, a szórakoztatóipar biztonságába. Mert annyira megalázó és kilátástalan, ami körülvesz minket, hogy az emberek már nem akarnak szembesülni vele. Inkább elbódulnak.
Mi lehet a kiút ebből a válságból?
Először is az, hogy vége legyen annak az egyeduralomnak, amit Vidnyánszky Attila neve fémjelez a kultúrában. Hogy az önkormányzatok visszakapják a forrásaikat, hogy több lábra álljon a rendszer.
A taót lehetne visszahozni, de differenciáltan, objektív mérőszámokhoz kötve. Közszolgálat alapján kellene támogatni: minél több emberhez jut el egy társulat, annál nagyobb támogatást érdemel. Ma már szinte alig fordul elő, hogy valaki kortárs magyar szerzők darabjait játssza – pedig már ez is kultúrpolitikai tettnek számítana. És igenis támogatandó lenne a jövőben.
Mit érez a legnagyobb veszteségnek az elmúlt közel tizenöt évben?
A legfájóbb veszteség az olyan társulatok eltűnése, amelyek itt Avignonban például ünnepeltek lennének. A független szakma fele tönkrement. Van, aki még pályázik az életben maradásért, a többiek – jelentem – meghaltak. Ez egy gyönyörű nagy tölgyfa volt, aminek a felét kiirtották. A Déryné-program pedig csak azt az ízlésvilágot támogatja, amit a nagymester jónak tart. Mindez lenullázta a szakma önbecsülését.
Van még önben remény, hogy ez valaha újraépülhet?
Azt gondolom, hogy ha ez az egész kulturális hűbéri rendszer megszűnik, a szakma pillanatok alatt újra elfoglalhatja méltó helyét és visszanyerheti méltóságát. Ha nem kell hajbókolni, ha nem kell gazsulálni, ha nem egy kultúrkirály trónol a tetején, akkor egészen más lesz ebben az országban élni. Lehet, hogy kell két-három év, de jönni fognak az új hajtások. És az emelt fő önmagában is tartást ad majd és felszabadít.
Nagy Ervin
1976-ban született Budapesten. 1999-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Pályáját a Katona József Színházban kezdte, majd a Nemzeti Színház, később a Vígszínház tagja volt, jelenleg szabadúszó. Filmszerepei között szerepel a Kincsem, az Üvegtigris, A vizsga, Toxikoma, A besúgó és több más kortárs magyar alkotás. Magyar és külföldi produkciókban egyaránt forgat. Színházi és filmes munkái mellett rendszeresen megszólal társadalmi és kulturális kérdésekben; 2024-ben a Tisza Párt melletti nyilvános kiállásával politikai szerepvállalása is nyilvánvalóvá vált.
