Sokkolhatja az olvasót, mennyi zaklatás, molesztálás, abúzus, szexuális visszaélés miatt folytattak idén vizsgálatot közoktatásban és szabadidős, szervezett tevékenységek során is. Tanár, edző, kollégiumi nevelő, egyházi személy került vád alá, de a cikkek azt is kiemelik, ezek az ügyek még csak vizsgálati szakaszban vannak, ítélet majd a messze távoli jövőben lesz. A statisztika azt mutatja, hogy egyre több ilyen ügy kerül nyilvánosságra, ami azt jelenti, az áldozatok közül mind többen mernek segítséget kérni. Ahogy a társadalomban egyre erősebb a meggyőződés, hogy a bántalmazás „nem oké”, a hatalommal visszaélés bűncselekmény, és egy tekintélyszemély sem tehet meg bármit, úgy lesznek egyre korábbiak a jelzések. Ezzel együtt több személy, hivatal vállalja fel, hogy lépéseket tesz a jogsértés megszüntetésére, legyen az akár intézményvezető, fenntartó vagy a rendőrség. Az eltussolás, a „nálunk minden rendben van” szemlélete, az intézményi összezárás még mindig nehezíti a feltárást, de a számok növekedése mégis azt mutatja, nem lehet elsimítani a történteket.
Két évtized lappangás
Ez azért is nagyon fontos, mert a szakmai tapasztalatok szerint az eltitkolt trauma két évtized múlva lesz kész rá, hogy beszéljenek róla. Addig is ott búvik az áldozat lelkében, és betegít, mérgez, depressziót, devianciát okoz, potenciális áldozattá tesz.
Amikor egy gyerek elleni támadás megtörténik, legyen az akármilyen súlyú, az áldozatnak nincsenek rá szavai, hogy elmondja, mi történt vele. Mivel a támadója szinte kizárólag általa ismert referenciaszemély, így az alá-fölé rendeltségi viszony és az érzelmi kötődés miatt ambivalens érzések, ebből fakadóan önvád kapcsolódik a traumához.
Ha mégis megpróbálja elmondani, mi történt vele, van, hogy nem hisznek neki, esetleg megpróbálják lebeszélni arról, hogy lépéseket tegyen. Ezek után ott marad a gyermek vagy a fiatal megsebzett lélekkel, tehetetlenül, lerombolt testképpel és önbecsüléssel. Molesztált fiúknál előfordul, hogy elbizonytalanodnak szexuális orientációjukban, habár addig nem éreztek vonzódást a saját nemük iránt. Sokszor ők maguk válhatnak bántalmazókká. Ugyanígy agresszióval vagy szélsőséges viselkedéssel reagálhatnak a lányok is, vagy mélyen eltemethetik magukban a történteket. Feltörhetnek az emlékek azonban akkor, ha felbukkan az agresszor, és ilyenkor nagy a felelőssége a környezetnek. Ezért volt szomorú az a hír a közelmúltból, hogy a tábori bántalmazást elkövetett karateoktató előző áldozata – aki felemlítette az őt ért traumát – panaszát elévülés miatt figyelmen kívül hagyták. Lehet, hogy törvény szerint a cselekmény elévült, de kellett a kiváltó ok, hogy a bántalmazott ki merje mondani, vele sem bánt az illető kesztyűs kézzel. Ha nem is lehet már ezért az okozót elővenni, az áldozatnak meg kellene adni a lehetőséget, hogy jelzését komolyan vegyék. El kellene tudni választani a hivataloknak és a bűnüldöző szerveknek az árulkodást és a feltűnési vágyat a bántalmazás kimondásától, észrevenni az okokat, és azt, hogy miért csak most jelentik nekik a történteket.
Csaknem 1300 panaszt kapott az oktatási biztos, sokan iskolai bántalmazásokkal kapcsolatban keresték megStatisztikai összegzésként jelent meg az oktatási biztosi hivatal előző évi vizsgálódásainak sora is a sajtóban. Azokat a panaszokat összesítették, amelyek köznevelési, szakoktatási és felsőoktatási területről érkeztek. Ezek között még mindig számottevő a gyermekek elleni tanári agresszió. Ez azért is elgondolkodtató, mert rámutat arra, hogy minden minősítés, értékelés és ellenőrzés ellenére – vagy éppen azért – sok tanár elutasító, megfélemlítő, hatalmaskodó a tanítványaival szemben. Pont azoknak a kompetenciáknak a hiánya jelenik meg a panaszokban, amelyekre célzottan kellett figyelni a tanári életpályán. Ennek ellenpontjaként megneveztek olyan panaszokat is, amikor a diákok léptek túl a jó ízlés határán, és ott a szülők akartak igazságot a gyerekeiknek a tanárral szemben. Nagyon rossz folyamat és káros irány, ha a szülők fenntartás nélkül hisznek el mindent a gyerekeiknek, és a tények ismerete nélkül akarják a szerintük nem megfelelően viselkedő tanárt meghurcolni. Azt mutatja meg, hogy a társadalom elfáradt az oktatási huzavonában, lassan már csak legyint rá, hogy ismét probléma van az óvodákban, iskolákban, szakképzésben, felsőoktatásban, hogy nincs szakember, összevonnak, megszüntetnek, leépítenek, átszerveznek. Innováció vagy tűzoltás, az már teljesen mindegy, csak legyen valahol napközben a gyerek, és ne kelljen a panaszt hallgatni.
Elfelejtődött, hogy a tanár, a szülő, a gyerek érdeke ugyanaz, ami végső soron az ország érdeke is: kiművelt emberfőkkel lehet csak gazdasági fejlődést elérni, amint ezt már történelmi példák többször megmutatták.
Ebben a folyamatban együttműködésre lenne szükség, de ez nem történhet meg akkor, ha mindezt a kormányzat, amelynek az irányítást kellene végezni, nem támogatja. Ha olyan törvényi szabályozást készít, amely elveszi az egyének és az intézmények autonómiáját, szűkíti szakmai mozgásterét, forrásokat von el, és végső soron előkészíti a terepet intézmények megszüntetésére.
Ismerős mintázatok
Pozitív változásnak jele sem látszik. Ami viszont szembetűnő azok számára, akik középkorúak vagy idősebbek, hogy láttak már ilyet. Történt már olyan, hogy központi irányítás alatt volt az ország, de ezen már egyszer túljutottunk. Azt hitte akkor a társadalom, hogy egyszer s mindenkorra vége a pozícióba ültetett funkcionáriusok hatalmának, és most ugyanaz a világ köszön vissza. Attól függ, kinek mit szabad, hogy az adott személy kiket ismer. Azon múlik, előveszik-e egy vétkéért – vagy az üti meg a bokáját, aki erre felhívta a figyelmet –, hogy milyen összeköttetései vannak. Gyanakodva méregetik egymást azok, akiknek elemi érdekük lenne az együttműködés.
Ameddig ez nem változik, és ki nem alakul egy konszenzuson alapuló jogbiztonság, csak egyre több frusztrált tanár lesz az intézményekben, egyre problémásabb gyerekek érkeznek egyre ziláltabb családokból, miközben egyre kilátástalanabb a tanulási utak során elérni azt a vágyott célt, amire az iskolarendszerből kikerülő fiatalnak az életkezdéshez szüksége van.
Végső soron csupa vesztest képez ez a rendszer ahelyett, hogy működtetné azokat a vívmányokat, amelyeket már kitermelt. Néhány éve még léteztek tanulócsoportok, amelyek a jelenben is megoldást nyújthatnának az elnéptelenedő vidéki iskolák problémájára. Együtt tudna tanulni az a néhány fiatal, aki egy földrajzi területen él, mivel módszertan és informatikai háttér már egyszer kialakult rá. A pályaelhagyó tanárokat vissza lehetne csalogatni kiszámítható bértáblával és előmeneteli rendszerrel, szakmai autonómiával. Az intézményfenntartó központokat arra kellene használni, amire tervezték őket: intézményeiket anyagilag fenntartani nem tudó települések megsegítésére. Az igazgatóknak pedig visszaadni a jogosultságaikat, és így helyi szintre tenni a döntéseket. Ők látják közvetlenül, hogy melyik pedagógus alkalmatlan, melyik gyereknek kell pluszmegsegítés, és milyen szakemberek alkalmazása lenne szükséges mindehhez. A szülői szervezetek közvetlenül a döntéshozói szinttel lennének kapcsolatban, így a jogsértések is könnyebben kivizsgálhatók lennének. Tetszetős szavakat lehet hallani, olvasni az óvodák, iskolák, szülők közötti kapcsolat javításáról a miniszteri biztos részéről, ötletek is vannak. Statisztika is biztosan lesz belőle jövő ilyenkorra. Kérdés, hogy ez a statisztika mit mutat meg, és mit fed el.
Ha segítséget kérne...
Neveléstudományi bölcsész, pedagógus, áldozatsegítéssel foglalkozó szerzőnk elérhető a [email protected] e-mail-címen.
