Háttérbe szorított mester

A most 80 éves Anselm Kiefer mindig is valóságos sportot űzött abból, milyen mértékben befolyásolta Van Gogh a művészetét. A Royal Academy of Artsban (RA) frissen megnyitott kiállításuk alkalmából még részletesebben idézte fel, hogyan babonázta meg a holland posztimpresszionista alkotó 18 éves korában, amikor egy ösztöndíj segítségével a Fekete-erdő környékéről felkerekedett, és Belgiumon, Hollandián, Párizson, majd Arles-on keresztül követte a nyomát. Miközben Fourques-ban egy farmon talált ideiglenes munkát, folyamatosan készített rajzokat, melyek „nyilvánvalóan Vincent van Gogh befolyását tükrözték, és ez a hatás egészen máig érvényesül”.

Az RA hátsó, Burlington Gardens felőli bejáratánál található Gabrielle Jungels-Winkler Galériákat felkereső látogatók most személyesen meggyőződhetnek a kijelentés igazságtartalmáról. Ami egészen biztosan közös nevező a két alkotó között: az az őket ért megrázkódtatások, a horror tükröződése a kiállított munkákban. 

Furcsa módon Kiefer már tinédzserként világosan átlátta, hogy nem érdeklik Van Gogh korai alkotásai, úgy hitte, „teljesen ismeretlen maradt volna, ha 1887-re meghalt volna”. Hasonlóan hidegen hagyták érzelmi konfliktusai és azok megjelenése a festményeken. „Ami imponált nekem, az a racionális struktúra, a képek magabiztos elrendezése abban a korszakában, amikor az élet fokozatosan kicsúszott az ellenőrzése alól. Már akkor úgy éreztem, hogy egy művész munkája és élete különválasztható egymástól” – fejti ki Kiefer a tárlat megnyitása kapcsán.

A show Amszterdamból érkezett, ahol Sag mir wo die Blumen sind címmel a Van Gogh-kollekcióhoz közeli Stedelijk Múzeumban mutatkozott be, a londoninál jóval nagyobb terjedelemben. Míg a holland géniusz szerény megjelenése a Királyi Akadémia termeiben az amszterdami múzeumra épül, Kiefer részesedése jórészt saját, illetve a kortárs képzőművészek ikonikus londoni galériája, a White Cube gyűjteményén alapul.

A posztimpresszionizmus úttörője láthatólag Kiefer teljes pályafutását befolyásolta, ami a témákat (történelem, mitológia, irodalom, filozófia és természettudomány), és ami a szakmai fogásokat (magas horizontvonalak, mély perspektívákkal és panorámamegoldásokkal elegyített közelképek) is illeti. A laikus látogató sem mulasztja el felfedezni a közös motívumokat, a varjúkat, a búzamezőket, a napraforgókat.

A Royal Academy törzsközönsége – ahogy a más londoni múzeumokban rendszeresen megforduló érdeklődő – aligha emlékezhet hasonló, egész falakat beborító alkotások sorozatára. A fénypontok közé tartoznak Anselm Kiefer ünnepelt, hatalmas tájképei, a 2019-es Die Krähen (Varjúk), vagy a 2014-es, 5,7 méter széles Nevermore (Soha többé). Ezek olyan meghatározó Van Gogh-ábrázolások mellett jelennek meg, mint a Snow-Covered Field with a Harrow (Havas mező egy boronával, 1890), amely egy Millet-képen alapul, vagy a Field with Irises near Arles (Mező íriszekkel Arles közelében, 1888).

Kiefer fiatalkori, Van Gogh által inspirált rajzai is ugyanazokon a falakon osztoznak, mint a holland géniusz remekei, köztük az egyik legmegkapóbb, a La Crau Seen from Montmajour (La Crau Montmajour felől nézve, 1888), amely utoljára ötven éve volt látható Londonban. Ennek az az érdekessége, hogy nem számít előkészítő vázlatnak, vagy nem egy festmény utózöngéje, hanem autonóm, saját jogán is művészeti értékű kompozíció. Még a Kiefer-rajongóknak is újdonság az itt és most először megtekinthető a Für Walther von der Vogelweide: unter den Linden an der Heide (Walther von der Vogelweidének: a hársfák alatt a mezőn) című munka. Ugyancsak a Royal Academyn debütál egy messziről állólámpának, vagy kerti zuhanynak tűnő magas napraforgószobor, amely egy nagy rakás könyvből emelkedik ki.

Ha a párosítások többsége logikusnak, vagy legalábbis elfogadhatónak tűnik, ez utóbbinak egy lapon való említése Van Gogh Piles of French Novels (Egy halom francia regény, 1887) című festményével erőltetett, noha nyilvánvalóan arra mutat rá, hogy mindkét művész számára fontos az irodalom és a költészet. 

Akármilyen lenyűgöző is a záró kép, az emulzió és rengeteg hozzáadott textúra, mint föld, széna, beton, ólom felhasználásával készült The Starry Night (A csillagos éjszaka, 2019) messze nem sugározza azt a érzést, mint Van Gogh hasonló című, csodálatos mesterműve, ami ugyanezzel a címmel 1889-ben készült, az a pillanatot rögzítve, amikor hajnalban a Saint-Rémy-de-Provence-i elmegyógyintézete ablakából kipillantott. Ez utóbbi alkotás a New York-i Modern Művészeti Múzeum (MoMA) féltett kincse, nem utazott Londonba. De az eredeti Van Gogh Napraforgók is csak a nézők emlékezetében vannak jelen.

A brit sajtó általában kedvezően fogadta az összehasonlító tárlatot, bár például a The Guardian ismételten hangsúlyozza, mennyire deprimálóvá, sivárrá válik minden, ami Kiefer kéznyomát viseli, ellentétben Van Goghnak a legelkeseredettebb pillanataiban vászonra vetett, mégis lelket gyönyörködtető tájképeivel. Jonathan Jones műkritikus ezt azzal magyarázza, hogy a holland művész „még 1914, és még Auschwitz előtt festett, egy ártatlanabb természetet örökített meg. Kiefer képtelen ugyanazzal a friss örömmel látni a tájakat, mert ezt már senki nem tudja. Az arany extázisra tett fémes kísérletei a mi időnket, a mi szomorúságunkat idézik fel”.

A The Sunday Times befolyásos művészeti kritikusa, Waldemar Januszczak kíméletlenül lehúzza a kiállítást. „Anselm Kiefer a teuton félelem bombasztikus festője, aki a szerény holland zseni örököseként akarja láttatni magát. A párosítás szerencsétlen házasság, hiszen Van Gogh a kis dolgokban is segít megtalálni a szépséget, míg Kiefer a gigantikus, remegő, megsemmisítő megalomániáról szól” – hangzik egy kiragadott mondat.

Ha valakinek mindez a Kiefer-mennyiség nem elég, csak három percet kell gyalogolnia, míg eljut a White Cube-ba, ahol ingyen és bérmentve további 12 művét láthatja, melyek három kivételével szintén túlméretezett multimédia darabok.