idegen szavak;rákbetegség;életjelek;

Persze utólag kissé gyanús, hogy a szakorvos sürgető sietséggel küldte el CT-re, majd az eredmények láttán a klinikára, mindenki jelezte, hogy még a héten kérjen időpontot (képünk illusztráció)

Papp Sándor Zsigmond: Idegen szavak

Amikor elkezdtem írni ezt a sorozatot, két dolgot fogadtam meg. Az egyik, hogy senkiről sem írok gonosz dolgokat, nem feketítek be egyetlen szereplőt sem, vagyis nem élek vissza elbeszélői hatalmammal. A másik pedig, hogy megkímélem az olvasót a nyavalyáimtól, az ötven feletti test szelíd romlásától. Csakhogy az élet nem túl szabálykövető, a maga törvényei szerint hömpölyög, és néha kimondottan lubickol a saját szeszélyességében.

Ülünk a nejemmel a rendelőben, túl vagyok már néhány vizsgálaton, kedélyesen beszélgetünk, a doktornő mosolyogva válaszolgat a kérdéseinkre, angol és német szavak repkednek, kicsit már fészkelődöm is a székemben, mennék a dolgomra, amikor a sok szó közé bekerül egy (cancer), amit az agyam nem is fordít le egyből, a bárgyú mosoly ott marad az arcomon, mint egy rossz maszk az előadás után. Aztán a nejem kérdez vissza, talán benne is lassúbb a fordítás, ekkor megint elhangzik, és ekkor már kénytelen vagyok kimondhatóvá gyúrni magamban a mondatot: a nyakamban talált daganat rákos sejtek halmaza, és már nekiestek a mellett lévő nyirokcsomónak is. Ezért van az a kis dudor az állkapcsom alatt, amit bő hónapja fedeztem fel borotválkozás közben. Metszően logikus minden.

Valahogy szeretnék visszatérni a várótermi önmagamhoz, aki még kissé bosszúsan köröz a székek között, ki-kibámul az ablakon a városra, keresi az ismerős utcákat és sarkokat, azon mereng, hogy mit csinál majd délután, ha végre hazamehetnek az egyedül hagyott gyerekhez, aki amúgy remekül szórakozik, derül ki az időnkénti hazatelefonálásból. És ami a legfőbb: meg van győződve róla, hogy csak valami jóindulatú gubanc lehet a nyakában, hiszen a vérvizsgálat eredményei jók voltak (az anyja ettől könnyebbült meg), az ultrahang is még csak találgatott: ciszta vagy valami duzzanat? Persze utólag kissé gyanús, hogy a szakorvos sürgető sietséggel küldte el CT-re, majd az eredmények láttán a klinikára, mindenki jelezte, hogy még a héten kérjen időpontot, ne várjon, ne keressen kifogást, most nem a nyaralás a fontosabb.

Szóval szeretnék kisietni ahhoz a naiv verziómhoz, aki ott áll az ablak mellett, tervezget és dohog, szívná vissza az élet rutinja. De most új rutin van: valahogy kikóválygunk a metróállomáshoz, de nem akarunk felszállni, elbotorkálunk egy közeli ázsiai étterembe, mert a gyomor, mint egy elkényeztetett kamasz, követeli a magáét, de nem esik jól a kedvenc levesem, mintha mást ennék, fűszeres, zavaros lé csorog le a torkomon. Látom a nejem vörös szemét, az enyém is ilyen lehet, és már arról beszélgetünk, hogy mit mondjunk el a gyereknek, a kímélősebb verzió legyen vagy a realitás, és hogyan adjam elő anyámnak, aki jócskán hetven fölött van, és nem ilyen hírekre vár, arra viszont most képtelen lennék, hogy én vigasztaljam őt.

Otthon egyből keresni kezdem a kimondható, nem idegen szavakat. A kétségbeesésem hűvös és távolságtartó, mintha valaki máson szeretnék segíteni. Mintha orvosként fognám a szikét egy nagyon ismerős test felett. Először Esterházy Hasnyálmirigynaplójához nyúlok, szinte állva olvasom újra az első pár oldalt, amiről írtam is annak idején; úgy emlékszem, hogy akkor EP még élt, de most már nem él, és az én újfajta tudásom is más fénybe vonja a mondatokat. Vagy inkább a hiányába. „Ennek akkor van húzása, ha belehalok a tündérembe.” Nyelvileg van ennél pontosabb?

Az a sorompó, amit egy egészséges szervezet enged le ilyenkor, az „értelmező” szerep semmivé foszlik, nem irodalmi műként hajlong a szöveg előtt, hanem kapaszkodót keres. Aztán persze felrémlik a diagnózist hajszoló Kosztolányi és a főbelövése, mert mindenáron az igazat akarja hallani régi orvosbarátjától. („Mi baj történhetik? Legfeljebb főbelövöm magam.”) Aztán persze Karinthy, Babits és a mostanáig férfiatlannak érzett könyörgése a Balázsolásban, már a félsszel, hogy talán én is így fogok majd a saját szentemhez fohászkodni, és persze Grecsó, akit azonnal felhívok, és máris tud szolgálni pár gyakorlati jótanáccsal, meg aztán persze újra a Mint akinek hagyaték, csak most szenvtelenebbül fürkészem a lehetséges utamat a sorok között.

A szavak segítenek, de az anyag még nem áll kézhez. Túl közel van, le kéne vakarni. Aztán új fogadalom: nem hagyni abba most, hétről hétre folytatni az írást, amíg ki nem csavarják a laptopot a kezemből. Most szinte mindennél fontosabbnak tűnnek ezek az életjelek, ahogy morzézok az alkonyatban. Vagy hajnalban? Ezt néha annyira össze lehet keverni.

Ez lesz életem első, igazi nagy csatája. Az eddigiek eltörpülnek emellett, mind a fegyverek, mind a lehetséges kimenetel tekintetében. Itt már nem pisztolykák és muskéták köpködnek majd, hanem jön a nehéztüzérség, szőnyegbombázás és napalm, kedvenc filmjeim látványos jelenetei játszódnak le majd odabent. Az esélyek nem rosszak, mondogatom magamban, és olykor hallani vélem a hátország biztatását is, de nagy hiba lenne lebecsülni az ellenfelet. Olyan hiba, ami talán nem is korrigálható. Nem átírható. Mint egy makacs mondat, ami nem enged az írói szándéknak. Túl hosszúra nyúlt árnyékként végleg ott marad a papíron.

A nemzeti sztereotípiáknak ugyanannyira nincs alapjuk, amennyire mégis rájár a nyelvünk: a vendégszerető magyarok, a pontos németek.