„Hideglelős érzés egy ilyen nagy író regényét fordítani”

Stendhal műve úgynevezett karrierregény, vagyis a műfaj sajátossága szerint a főhős mindent megtesz, hogy előrébb jusson, akár még erkölcsi korlátokon is túlléphet. Kritikusai szerint Julien Sorel megosztó, karrierista személyiség - tényleg vádolható ezzel?

Természetesen így is lehetne kategorizálni a regényt, és Maupassant – egyébként nagyszerű – Szépfiújához hasonlítani, de az félrevezető lenne. Julien Sorel bántalmazott gyermek: egy ravasz, gazdag ács fia, az anya alakja meg sem jelenik a regényben, apja gyűlöli őt, brutális bátyjaival és brutális apjával összehasonlítva törékeny fiú. Nem érdekli a fűrészmalomban végzett munkája, amikor teheti, olvas, és – a korban veszélyes módon – Napóleonért rajong, kedvenc olvasmánya Napóleon Szent Ilonai emlékiratai. Ez az okos, érzékeny fiú gyűlöli faragatlan apját, saját helyzetét, különösen, miután megismerkedik a kisvárosi elittel a Rênal család tanítójaként. A kiváltságosokkal szembeni indulat alaptulajdonságává válik, demokratikus felfogásával megelőzi a korát –annyira fontosak számára az elvei, hogy a szó szoros értelmében a vérpadra megy értük, hiszen a pere során kihívó vádbeszédet intéz a bírósághoz. Szóval, tulajdonképpen miért is olyan nagy baj, ha többre vágyik, mint amit az élet szánt neki?

Sorel sokszor kerül választás elé a regényben. Ez a folyamatos döntéskényszer magyarázza a Vörös és fekete mögötti, sokat tárgyalt szimbolikát?

Szerintem a dolog ennél rejtélyesebb. Julien Sorelnek valóban választania kell a boldogulása érdekében: hiába egy ács fia, kisfiú korától katonatiszt szeretne lenni, ám később ráébred, hogy egy magas pozícióban lévő egyházi személy előtt sokkal több a lehetőség áll. Vér, halál, választás, ha nagyon kell, én valahol itt keresném a cím jelentését.

Említette az anya hiányát a regényben. Stendhalnak is nehéz gyerekkora volt, ha a szüleihez fűződő kapcsolatát nézzük. Sok a párhuzam a műben az író életével?

Stendhal gyermekkorában veszítette el édesanyját, akinek a hiánya végigvonult az életén, apjával pedig nem volt szeretetteljes a kapcsolata. Ilyen szempontból igen, létezik párhuzam, de a történetet egy bírósági eset ihlette: egy házitanítóként dolgozó Antoine Berthet nevű volt papnövendék rálőtt a szeretőjére, és bár elhibázta a lövést, halálra ítélték. Ráadásul Stendhal nagyon más társadalmi közegből származott, mint Julien Sorel, idővel Napóleon hivatalnoka, katonatisztje lett, később diplomataként dolgozott Olaszországban.

Létezik az a kifejezés, hogy Stendhal-szindróma, amely azt az állapotot írja le, mikor a művészet élvezete fizikai tüneteket okoz. Ez az íróról kapta a nevét, miután ő maga írt élményeiről egy firenzei látogatás alkalmával. A páratlan esztétikai érzék kellett ahhoz, hogy megírja ezt a regényt?

A „Stendhal-szindróma” lényegében művészet-túladagolást jelent, ami egy képzőművészeti alkotás szemlélésekor akár ájuláshoz is vezethet. Tehát a befogadói oldalra, és nem az alkotóra vonatkozik. Stendhal érzelmes, szenvedélyes ember volt, de íróként nem jellemző rá a túláradó szenvedély: takarékos, arányos, de szépséges nyelven ír, valójában hidegfejű író, aki az emberi lélek ismerete alapján megírt egy romantikus történetet.

Szóval egy szenvedélyt mellőző romantikus regény. Valahogy illik hozzá a „realista romantikus”  jelző, ahogyan illetik sokszor az írót.

Nem lángoló szöveg ez, hanem kiegyensúlyozott, ettől még persze nem puritán, nagyon klasszikus, de távol áll tőle az ömlengés. És a regény nemcsak a szerelemről szól, helyet kap benne a politika is.

Valahogy nem meglepő, tekintve, hogy az író életének tetemes részét tette ki a politika.

Viharos időszakban élt és alkotott, és erősen foglalkoztatta a politika. A mű is csak olyan értelemben szerelmes regény, hogy van két nő, akikbe a főszereplő beleszeret. De csupán pillanatokra, más-más okból szerelmes beléjük. Ám ez nem azt jelenti, hogy lelketlen karrierista, de többek között az is vonzza bennük, amit ezek a nők képviselnek a társadalomban.

Stendhal híresen kritikus volt a zsarnoksággal szemben, Sorel ennek a gondolatnak a főhőse is valamilyen módon?

A politika olyannyira fontos a regényben, hogy az egyik leghangsúlyosabb és leghosszabb része egy királyellenes arisztokrata-összeesküvésről szól – ez a rész kicsit ki is ugrik a történetből, de nem nehezíti el a regényt. Stendhal megvetette a zsarnokságot, az egyház túlhatalmát, de Julien alakja nem egy forradalmáré, a Vörös és fekete nem tézisregény.

A maga korában Stendhal sokak szerint íróként újítónak számított. Milyen kihívást jelent ez műfordítóként?

Hiába próbálok visszafogottan fogalmazni, nem tudok mást mondani: ez egy tökéletes francia szöveg. A műfordítás nem egy misztikus valami: lefordítom, ami oda van írva. Vannak pillanatok, amikor az embert elkapja az ihlet, de valójában ez egy szakma, igaz, kell hozzá tehetség, gazdag szókincs, ritmusérzék – mert egy prózai szövegnek is van ritmusa. Mégis, kicsit hideglelős érzés egy ilyen nagy író regényét fordítani: túl nagy a felelősség. Volt, hogy tízszer is újraírtam egy mondatot.

De van tökéletes fordítás?

Nincs, bár léteznek jó és kevésbé sikerült fordítások. Ezért is érdemes egy-egy klasszikus művet újra elővennie egy kiadónak – Magyarországon a 21. Század Kiadó szenvedélye ez –, és megkeresni egy fordítót, hogy újra lefordítsa a szöveget. Ugyanis egy új fordítás esetében nem kijavítgatjuk az előző fordító munkáját, hanem újra lefordítjuk a regényt. Manapság már jobbak a szótárak, létezik az internet, sokkal több információ áll a rendelkezésünkre, mint például több mint hetven évvel ezelőtt, amikor a Vörös és fekete Illés Endre-féle fordítása készült.

Sok regényt kellene újrafordítani?

Igen, de sok olyan regényt is le kellene fordítani, amelynek még eleve nincs magyar fordítása. Minden műfordítónak vannak álmai, de a megvalósulásuknak megvannak a – részben anyagi – korlátai. De soha nem szabad feladni a reményt, hogy egyszer megvalósulnak az álmaink!

Magányos dolog a fordítás?

Fordítónak lenni elég jó dolog, én szabadúszó vagyok, csak fordításból élek, sokat dolgozom, de magam osztom be az időmet – ez a szakma egyik ritkán hangsúlyozott pozitívuma: szabadok vagyunk. És hogy magányos szakma-e? Azt gondolom, igen, de nem nagyon tudom megfogalmazni, milyen személyiség kellene hozzá. Én nem látom magam introvertáltnak, miközben egész életemben otthon ülök egyedül, és dolgozom – szóval ki tudja, mi vagyok. Annyi biztos, hogy kell hozzá monotóniatűrés, ami belőlem például hiányzik – tulajdonképpen nem tudom, miért vagyok műfordító...