„Figyelj, ma pokróc voltál!” – Kiss Ildikó Judittal túlélési technikákról

Könyve főhőse egy írónő, akinek professzora szerint az írás férfidolog. Mert az írás azt jelenti, hogy csak az létezik, és ezt egy nő kevésbé teheti meg. Egyetért?

Nem leszek közkedvelt, ha azt mondom, hogy igaza van. Az alkotás a család kárára megy valamelyest. Még ha az ember próbál kompenzálni is; ez mindig egyensúlytánc. Én például el is vonulok inkább, viszem a kutyámat, és csak írok. A közelébe nem tudok menni senkinek, mert hajlamos vagyok arra, hogy szolgáljam a környezetemet, és ezt nem tudom összeegyeztetni azzal, hogy könyvet írok. Mindemellett inkább úgy kell érteni, hogy egy jó író nem nélküli. Nincs férfi író és női író, csak író van, mert a jó író tud nőbőrbe is bújni, férfibőrbe is bújni, akár kutyabőrbe, tud fa lenni, tud szikla lenni. Belebújni bármibe. És a dolga, hogy érzéseket adjon.

Tényleg olyan, mintha mindenkinek a lelkébe, agyába bele tudna bújni, vagy még inkább mindegyik hős tulajdonképpen egy lenne, sőt azonos a szerzői elbeszélővel. A gyakori egyes szám első személy is ezt erősíti.

Mert mindannyian hasonló fájdalmakkal, sebekkel élünk. Ezt egyébként az olvasóim reak­ciói erősítették meg bennem, mert ezekből kitűnt, hogy az embereknek milyen hasonlók a rossz emlékeik, legalábbis a velem nagyjából egykorú, ’80-as, ’90-es évek generációjának, akik még az internet előtt teljesen más érzelmi világban nőttünk fel, és a nagyszüleink megélték a második világháborút, ’56-ot, sőt akár az első világháborút is. Így a szüleinké az a generáció, akiket a sok szenvedés után neveltek föl. És általuk mi is sérültek lettünk azoktól a sebektől, amiket még a nagyszüleink kaptak. A magány például nekem is az életem részévé vált. Úgy születtem, hogy anyukámat vissza kellett hozni a halálból, kómába esett, így egyedül voltam három vagy négy hétig, ez ideig nem is volt nevem. Ez egy lenyomat lett bennem, mindenemet körbelengi, pedig nagyon sok ember van körülöttem, sok embert szeretek, mégis a magány egy szükséglet, ez lett a komfortzónám. Mindemellett mindig meglep, hogy velem próbálják azonosítani a történeteket, amiket írok. Ám nem családsztorit írtam, így nem szennyest teregettem ki, az anyám nem volt alkoholista – csak tíz évig rákos beteg.

A nagymama kulcsfigura, ő mondja az egyik túlélési taktikát: semmit nem szabad túl­agyalni, mert akkor beleragadunk, tevékenykedni kell, munkálkodni, és ez segít.

Igen, ezt a mama mondta nekem, de hát ő parasztasszony volt. Ám annyira tetszett, hogy leírtam a naplómba rögvest. Ő váltig állította, bármi tragikus történik, le kell foglalni magunkat, akár erős fizikai munkát végezni, mert attól elfáradsz annyira, hogy aztán már nem marad energiád, hogy agyalj. És én hiszek abban, hogy ez működik. Mert már kipróbáltam. Sokat segített, hogy buddhista kolostorokba mehettem el. A csend segített. Megtanultam az utóbbi években egy egyszerűbb létet. Egy földközelibbet.

Egy pillanatra: nemcsak buddhista kolostorokba látogatott el, de körbejárta a földet, 52 országba jutott el, többek között élt Afrikában is! A világ látása a világlátására is kihatott?

Sokkal elfogadóbb lettem, még inkább odafigyelő. És lehalkultam. Így sok apró dolgot is észrevettem. – Ülsz a „nyóckerben” a szoba-konyhában, az áramot nem bírjátok befizetni, a héten negyedszer eszel babot, félsz kimenni pisilni, mert sötét van, olvasol Hemingwaytől egy könyvet, és azt mondod anyukádnak, hogy „anya, én Afrikában fogok élni”. És az anyukád nem nevet ki, ami olyan erőt ad az embernek, hogy szinte bármit meg tudsz valósítani. Így azután én mindig hittem magamban, mégsem volt sokszor önbizalmam, mert a környezetem úgy reagált rám és úgy viselkedett velem, hogy próbálta ezt elvenni – és ott kezdődött a probléma, a düh, a fájdalom. Ám ez a sok minden, amit láttam, amit tapasztaltam, helyrerakott, kisimított. Olyan élmények például, mint amikor látod, hogyan dolgoztatnak gyerekeket, vagy olyan szegénységet látsz, ahol az éhség mindennapos, és fejbe vered magad, hogy Úristen, én meg azon rinyál­tam, hogy heti négyszer babot kell enni. Leg­alább volt bab. Egyszóval átértékelődtek dolgok. Kicsit jobban jóba kellett lennem önmagammal, megérkezni önmagamhoz, megtalálni az erőm, a nyugalmam, hogy a Tizenegykor nálad is megérkezhessen. Bár sokat bántottak gyermekkoromban, de még nagyobb fájdalom volt, hogy a felnőttek, akikhez segítségért fordultam, nem álltak mellém, nem védtek meg. A Bibus története című novella erről szól, és az egész könyv ebből indult. Három évvel ezelőtt írtam, ötszázezren olvasták az oldalamon. Vámos Miklós is olvasta, és a rovatában rögzítette, hogy Kiss Ildikó Judit könyvet ír. Miközben nem írtam könyvet. Eszembe nem jutott, hogy én erre merészkedjek. Hogy jövök én ehhez? Viszont nem akartam megcáfolni, így elkezdtem valóban írni. (nevet)

Ami összeköti még a novellákat, az az anya figurája, illetve az „anyaseb”. Az ő megértése lenne a kulcs ahhoz, hogy túllendüljünk elakadásainkon?

Pontosabban a szüleinké. Nekem nem volt klasszikus értelemben vett anyasebem, viszont édesanyámnak sajnos volt sérelme, mert bár őt nagyon szerette az anyukája, ők mégsem értek el egymáshoz. Hozzám viszont elért a nagymamám. És azt hiszem, azért kreáltam a kerettörténetben egy ilyen nagymamát, hogy az anyukámnak valahogy adjak egy olyan szülőt, akit szeretett volna. Számomra ezért is fontos ez a könyv.

A férfiak többnyire meglehetősen negatív figurák a könyvben: vagy elhagyják gyereküket, feleségüket, vagy prostitúcióra kényszerítik őket, vagy abuzálnak, legenyhébb esetben is elszürkülnek.

A férfiak ezen viselkedése, amikről írtam, annyira megszokott, annyira általános. Ezzel élük együtt. Viszont amik nincsenek fókuszban: azok, akik nem szólnak semmit, elfordítják a fejüket. Akár egy anya, vagy a nagymama, aki ünnepélyesen kivonul egy közös ebéd után, és eltűnik, miközben a fia, a nagybácsi bizonyos dolgokat csinál az unokájával. Nemcsak azokat kell észrevenni, akik bántalmaznak, hanem azokat is, akik hagyják ezt!

Egy alkoholista szülőt is meg kell értenünk ahhoz, hogy túllendüljünk, és ne az ő mintázatát vigyük tovább?

Hogyha mi jobban akarjuk csinálni, vagy gyógyulni akarunk, elengedni súlyokat, akkor igen, meg kell próbálnunk. És megbocsátani is érdemes, amit lehet. Ráadásul itt azért elég mély szeretetszálak vannak, pont ez ad hitet és reményt. Ám a legszomorúbb és a legnagyobb baj, mikor ezek az emberek, épp a függésük miatt, elvesztenek már minden szeretetszálat, önmagukkal kapcsolatban is, és így végül nem marad miért küzdeniük.

Egyik, Szabó Magdától vett mottója szerint csak arról érdemes írni, ami fekete, mint az alvadt vér. Miközben a könyvben a szerelmi szál is erős.

– A novellákhoz ez az idézet annyira illett, mint egy jó kesztyű a kézre. A szerelmi szál pedig azért fontos, mert ha találunk valakit, aki mindannak ellenére, hogy megmutatjuk nekik a káoszunkat, sérültségünket, végig ott marad, és csak annyit mond, figyelj, ma pokróc voltál, de közben ad egy puszit, akkor megérezzük, hogy muszáj a gödörből kijönnünk. És az, hogy hurcolásszuk a generációs sebeinket, nem szolgálja az életünket, sem azt, hogy jó legyen majd a jövendő gyermekeinknek. Úgyhogy a fejlődést nemcsak magunknak csináljuk, hanem mindenkinek, aki szeret minket. Az összes fejlődés, amit az ember megtesz, szeretetből fakad. Lehet az csak az önszeretet is.