„Ez nem megállapodás volt, hanem Donald Trump megette reggelire Ursula von der Leyent” – fogalmazott szokásos stílusában Orbán Viktor miniszterelnök az Európai Unió és az Egyesült Államok között létrejött vámalku kapcsán. A kijelentés, a hangvételétől eltekintve, nem teljesen légből kapott: a megállapodás feltételrendszere és az abban vállalt kötelezettségek valóban azt sugallják, hogy az alku elsősorban az amerikai érdekek érvényesítését szolgálja, sőt, közben csendesen Kínának is kedvez.
A friss egyezség értelmében Washington 15 százalékos importvámot vet ki az EU-ból származó áruk jelentős részére – ez a korábbi tarifák többszöröse –, miközben az amerikai export az Unió felé vámmentes marad. Emellett az EU 600 milliárd dollárnyi beruházást vállal az USA-ban, s további 750 milliárd dollár értékben vásárol amerikai energiahordozókat, fegyvereket és nyersanyagokat.
Ursula von der Leyen mégis optimistán nyilatkozott:
„Ez a legjobb, amit elérhettünk. Nagy kereskedelmi megállapodás született a világ két legnagyobb gazdasága között, és ez nagy dolog. Hatalmas dolog. Stabilitást és kiszámíthatóságot hoz majd.”
Az ő pozitív hozzáállása sem teljesen alaptalan, a megállapodás kétségtelenül elkerülte a teljes kereskedelmi háború kirobbanását, biztosíthatja az ipar számára a működéshez szükséges alapanyagokat, és átmeneti gazdasági biztonságot jelenthet. Persze a kérdés ezúttal is az, hogy mindezt milyen áron.
Miközben az USA egyensúlyt teremt saját kereskedelmi mérlegében, és az EU – főként német – exportcégei legalább elkerülik a magasabb vámok rémét, addig a világ harmadik kulcsszereplője, Kína csendesen nyer. Azt a kereskedelmi űrt, amit az európai cégek kiszorulása okoz az amerikai piacon, az ázsiai óriás részben betöltheti, különösen olyan termékeknél, ahol az EU eddig dominált. Ráadásul az Unió most jelentős mértékben elkötelezte magát amerikai LNG (cseppfolyósított földgáz) vásárlására, Peking alternatív energiapiacok után nézhet, így például Afrikában vagy saját régióján belül növelheti a befolyását.
Az EU-nak muszáj látnia, hogy egyre keményebb globális gazdasági térben kell tárgyalnia – ahol Trump vagy akár a következő amerikai elnök nem feltétlenül partnerként, hanem versenytársként tekint Európára. Az EU, az USA és Kína egy geopolitikai sakkparti résztvevője. Magyarország mint a közösség perifériáján lévő állam, melynek gazdasága a világon az egyik legnyitottabb, az ilyen játszmákban különösen sérülékeny.
A versenyképessége ugyanis nagyban függ attól, hogy milyen feltételekkel tud a német autóiparba, az amerikai energiapolitikába vagy épp a kínai beruházásokba kapcsolódni.
Ha az EU amerikai vámalkut köt, amely előnyöket nyújt a nyugat-európai multinacionális cégeknek, de nem garantál hasonló előnyöket a kelet-közép-európai beszállítói láncnak, Magyarország könnyen a szabályozás kárvallottja lehet.
Miközben tehát Brüsszel és Washington egymással alkudozik, Peking csendben előretör, Budapest abban bízik: ha okosan helyezkedik, akár mindhárom irányba nyitva tudja tartani az ajtókat. A kérdés csak az, meddig lehet a táblán maradni úgy, hogy közben ne váljunk senki bábjává.
