Egy szép áprilisi napon, 1954-ben Borbándi Gyula, a Szabad Európa Rádió és a Látóhatár folyóirat munkatársa felkereste az Ohio állambeli Oberlinben Jászi Oszkárt. A két emigráns elemezte a nemzetközi politika folyamatait, és újra meg újra visszatértek forrón szeretett hazájuk sorsára.
Borbándi Emigránsok című visszaemlékezése szerint Jászi meleg szavakkal szólt az 1930-as évek falukutató mozgalmáról. Jászi nem látott tartalmi különbséget a századelő polgári radikalizmusa és a másfél évtizeddel később színre lépő népi mozgalom között. Mint Borbándi írja, az idős Jászi „az oberlini nappali szoba sötét, nagy asztalánál arról beszélt, hogy milyen fontos és szükséges, hogy a hajdani polgári radikalizmus és a még eleven népi radikalizmus hívei összefogjanak, ne egymás ellen, hanem egymással karöltve dolgozzanak azért, hogy Magyarország visszanyerje szabadságát, és a demokratikus államok családjának tagjává váljék.”
A magyar progresszió „urbánus” és népi ága – a polgári radikális és népi mozgalom – nem állt távol attól az irányzattól, amelyet Észak-Amerikában Thorstein Veblen szociológus, közgazdász testesített meg. Az 1857. július 30-án született Veblen ugyanúgy hitt a tudomány társadalomjobbító hatásában, mint a századfordulón debütáló Jászi. Programjuk hasonló volt: a monopolkapitalizmus elvetése, azaz trösztellenesség, a nagybirtok bírálata, a kistulajdonosi társadalom és a demokrácia támogatása. A XIX. század második felében a kapitalizmus „teremtő rombolása” minden régióban életre hívta azokat a mozgalmakat, amelyek a kapitalizmus megregulázását, a földművesek és munkások jobb életkörülményeinek kialakítását követelték.
Az újító gondolatok hirdetői gyakran érkeznek kívülről, egy periférikus közösségből. Ahogyan Magyarországon a munkásmozgalom, a demokrata körök, a polgári radikalizmus, a szecesszió és avantgárd térnyerésében nagy szerepet játszottak a zsidó értelmiségiek, vagy ahogyan a brit munkásmozgalom megszületése körül sok skót bábáskodott, úgy Észak-Amerikában a szakszervezeti mozgalom, a farmermozgalmak, a munkáspártok és a reformkörök derékhadát elsőgenerációs bevándorlók alkották: skandinávok, németek, írek, később pedig kelet-európaiak.
Veblen szintén a kívülállók közé tartozott, mert norvég bevándorlók gyermekeként született Wisconsin államban. Ha vallási tekintetben nem is, nyelvi szempontból - hiszen az iskolában tanult meg angolul - egy világ választotta el a fehér-angolszász-protestáns elittől. A Veblen család északra, Minnesota államba költözött: az állam lakossága skandináv és német farmerekből állt, akiknek meg kellett küzdeniük a kettős nyomással: egyfelől a gazdasági egyenlőtlenségekkel, másrészt az angolszász keleti parti elitrétegek lenézésével.
Veblen farmon dolgozott, emellett szorgalmasan tanult, és a Yale Egyetemen filozófiából szerzett diplomát 1884-ben. Ezekre az évtizedekre esik a Nagy-síkság földműveseinek mozgalma a bankok, a vasúttársaságok és a nagybirtokosok ellen. Az ún. „zöld lázadás” illeszkedett a kor hangulatába, és korántsem volt csak észak-amerikai sajátosság. A földműves népesség elégedetlensége az egész világon föltört, elég utalni a XIX. század végi írországi földháborúra, az andalúziai és szicíliai földmunkás mozgalmakra, a magyarországi aratósztrájkokra, az 1907-es romániai parasztfelkelésre (amelyet, ha eltekintünk a későbbi balkáni és szovjetunióbeli felkelésektől, szokás Európa utolsó klasszikus, kaszás-kapás parasztfelkelésének tekinteni), elmenve az 1905-ös orosz, 1910-es mexikói és 1911-es kínai forradalmakig, amelyek mind paraszti zavargásokkal kezdődtek.
Veblen csatlakozott az ekkor kiformálódó farmerpopulista mozgalomhoz. 1899-ben írta meg legismertebb művét, a The Theory of Leisure Classt, amely magyarul a kissé pontatlan A dologtalan osztály elmélete címet kapta. A mű gondolatmenete
vitatkozik a XIX. századvégi szociáldarwinizmussal, melyet szinte a valláspótlék rangjára emeltek az Egyesült Államokban, az angol Herbert Spencer és amerikai követője, William Graham Sumner írásai révén.
A szociáldarwinisták úgy vélték, hogy a létért folytatott harc szelekciós nyomása minden további nélkül kiterjeszthető az emberi társadalmakra. A szabályozatlan kapitalizmus hívei a szociáldarwinizmussal igazolták a kíméletlen gazdasági küzdelmet és a mégoly szerény szociális jogok elvetését. A farmerpopulistáktól a keresztényszocialistákon keresztül a szakszervezetekig széles front támadta ezt az elméletet. Veblen is felvette a kesztyűt, és saját terepén, a tudomány területén kívánta megverni a szociáldarwinizmust.
Könyvében támadta a legelterjedtebb amerikai mítoszt: miszerint akik a gazdasági élet csúcsára kerültek, produktív munkát végeznek, hozzájárulva az amerikai gazdaság működéséhez. A sajtóban magasztalták az „ipar kapitányait”, akik rajta tartják ujjukat a nemzetgazdaság ütőerén. Veblen arra törekedett, hogy megmutassa, e réteg legfeljebb indulásakor számított innovatívnak. Meggazdagodva, a hatalom birtokában az elit oligarchizálódik, produktív tevékenysége megszűnik.
Az amerikai középkor kultuszra utalva Veblen és kortársai a kora-középkor feudális anarchiájának rablólovagjaihoz hasonlították az amerikai oligarchiát. Szerintük ahogyan a rablólovagok, úgy az amerikai rablóbárók is egymás elleni harcokkal múlatják az időt, de azonnal összefognak, ha a rendszerkritikus társadalmi mozgalmakkal találják szemben magukat.
Veblen a sok szabadidőt tekinti e réteg jellemzőjének. A „pénzkultúra” időszakában a „hivalkodó dologtalanság” válik az előkelőség mércéjévé és a közéleti, hivatásbeli jelentőség jelzőjévé. Az, hogy mi számít illendő viselkedésnek, hogy mely fogyasztási cikk számít előkelőnek, csak „fáradságos gyakorlás” révén sajátítható el - olvasható A dologtalan osztály elméletében. S hogy mi minden válhat az előkelőség fokmérőjévé, az lényegében csak választás kérdése: a kastélyok építésétől vagy vásárlásától kezdve az egzotikus állatok tartásáig, a vadászattól a ritka ékszerek viseléséig.
Veblen reflektál a kor egyik égető kérdésére, a nőjogi mozgalomra is. A századfordulón az amerikai közéletben már tömegesen léptek fel a női újságírók, írók, zászlajukra tűzve fontos reformokat. A női újságírók szabadabban, kötetlenebbül mozoghattak, mint az oligarchia nőtagjai, akik a férfiak fegyelmezése alatt és férfiak által kitalált szabályok között élték életüket. Ennek a fegyelmezésnek volt az egyik, öltözködésben megnyilvánuló jele a kalap, amelynek mérete egyre növekedett, valamint a fűző: „az elegánsabb női kalapok még inkább lehetetlenné teszik a munkát, mint a magas férfikalapok. (…) a fűző lényegében egyfajta torzítás, amelynek a szubjektumok azért vetik alá magukat, hogy csökkenjen elevenségük” - persze ez az alávetés egyáltalán nem tudatos.
De hát Veblen szerint maga a divat „minden megújítása erőfeszítés és fitogtatás.” Mindezek alapján a szerzőt joggal tarthatnánk a feminizmus egyik támogatójának, hiszen a XIX. század végi női reformerek nem kevésbé szorgalmazták a hagyományos női viselet megváltoztatását, a fűző elhagyását, a nők sportolását lehetővé tevő ruházkodást. Amikor a nők tömegesen vállalhattak adminisztratív, majd fizikai munkát, el is vetették a fűzőt és a széles karimájú, tollbokrétás kalapokat.
Veblen ugyancsak korán figyelmeztetett a császári Németország kapcsán arra, hogy a technológiai fölény a tekintélyelvű rendszerrel párosulva veszélyes a demokráciára. Mint korának gyermeke, kissé túl optimista volt a technokráciával kapcsolatban, melyben a kormányzat segítőjét látta – persze ő ezt a jogállam keretei között gondolta megvalósítandónak. 1929-ben halt meg, és hamar kiderült, mennyire előrelátó volt: Roosevelt elnök nagy reformterve, a New Deal mind társadalompolitikai szempontból, mind a gazdaság szabályozását tekintve az ő nyomdokain haladt.
A szerző történész, politológus.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.