Megosztott, széthúzó, mesterségesen (felülről) részekre szabdalt társadalom; átlátszóan orosz érdekű, a szövetségeseinket és a barátainkat elidegenítő hintapolitika; kilátástalan jövő a fiatalok előtt; anyagi lecsúszás; működésképtelen közszolgáltatások az oktatástól a vasútig; klímasokkot átélő mezőgazdaság; a keleti nyitás és az akkubiznisz befuccsolása; vergődő gazdaság – ha egy átlagszavazót megkérdeznénk, hogy melyek most Magyarország legsúlyosabb aktuális problémái, valószínűleg ezeket sorolná. Különösebben nagy politikai tehetség sem kell hozzá, hogy ha egy politikus nagy hatású, az emberek valós dilemmáira válaszokat kínáló beszédet akar tartani, akkor a fenti tételeken kell sorban végigmennie. A hét vége két szónoka közül azonban láthatóan csak az egyik értette meg, hogy mi a feladat. Orbán Viktor a (végső soron a valóság által feltett) kérdéseket egyszerűen figyelmen kívül hagyta – és ez még a jóindulatú olvasata az eszmefuttatásának. Mert ha az egyre porosabb szóképek mögött megnézzük a tartalmat is, a látvány elég riasztó – amit például külpolitika címén előadott, azt egy az egyben mondhatta volna Vlagyimir Putyin is (viszont biztosan nem mondta volna egyetlen másik európai kormányfő sem). Orbán tehát azt üzente, hogy Putyinnak (Kim Dzsongunnak, Lukasenkónak) van igaza gyakorlatilag mindenkivel szemben, akivel azonos politikai illetve gazdasági rendszerhez tartozunk.
A székesfehérvári Magyar-beszéd ezzel szemben azt tartalmazta, amit a pillanatnyilag talán legfontosabb célcsoportok (azok a fiatalok, akik mostanában döntenek róla, hogy mennek vagy maradnak, illetve azok a kevésbé fiatalok, akiknek a gyermekei-unokái már elmentek, de még nem adták fel a reményt, hogy esetleg visszajönnének) hallani akartak. Egy egyértelműen a nyugati világhoz tartozó Magyarországról – hova tartoznánk amúgy ezekkel a geopolitikai adottságokkal? –, az EU- és a NATO-kapcsolatok újjáépítéséről, a kormányzati uszítás abbahagyásáról, a családalapításhoz/gyerekszüléshez is elegendő biztonságot adó perspektíváról, egy olyan magyar államról, amely nem csak az adók beszedésére, de a polgárainak a kiszolgálására is képes, vízgazdálkodási reformról, a kormánykorrupció miatt beragadt uniós források hazahozataláról, az európai értékláncokba történő betagozódásáról, a térségi szövetségi háló újraszövéséről – az említett csoportokra, akiknek a véleménye alighanem döntő lesz 2026 tavaszán, valószínűleg úgy hatott mindez, mint egy nagy dózis nyugtató.
Mások voltak az előzetes várakozások, de mások lettek a számok is: a Youtube-on nagyjából duplaannyian nézték-hallgatták meg az ellenzék vezetőjét, mint a kormányfőt, a Facebookon pedig (harcosok és DPK-k ide vagy oda) négyezer vs. 22 ezer az állás – nem Orbán javára: ezek szerint az újonnan toborzott haderők digitális kompetenciáiból egyelőre annyira futja, hogy közülük minden tizediknek sikerült eltalálnia a miniszterelnök FB-oldalára.
Hogy ki győzött vagy ki veszített, annak eldöntése nyilván nem a mi dolgunk – végeredményt eleve csak jövő áprilisban hirdetnek majd –, inkább az egyértelmű tanulságok megfogalmazásával próbálkoznánk. Az egyik ilyen, hogy ha van erős centrista szereplő is a porondon – márpedig most van –, akkor szélsőjobbról szinte lehetetlen választást nyerni (erről szólt anno a centrális erőtér: ma a centrumban a Tisza van, akkor is, ha nem sürgeti a gyorsított ukrán EU-csatlakozást – bármi is az oka, jelenleg idehaza ez a közép álláspontja). A másik, szintén nem a NER túlélési esélyeit növelő konklúzió, hogy az a bizonyos magyar lélek, amelyet állítólag Orbán Viktor mindenki másnál pontosabban ismer, valahogy nem annyira rezdül már az orbáni gondolatokra; nemhogy nálunk, de Erdélyben is múlóban van a varázsa. Ami szintén változhat még, de azért, ha mondjuk egy marslakót megkérdeznénk, hogy melyik szónoklat szólt a magyaroknak a magyarokról, és melyik volt inkább (hogy ismerős frázisokkal éljünk) „egy reménytelen helyzetben lévő ember kétségbeesett próbálkozása”, könnyen lehet, hogy azt mondaná: idén Fehérváron volt Tusványos.