Menet közben hangoskönyveket, francia sanzonokat, hiphop zenét, rapet hallgatunk. A fiam meglehetősen jól elsajátította Beton.Hofi pár számát, a kedvence a Bagira és a Pokol című. Olyan sokszor azért nem hallotta őket, de a Pokol például annyira beragadt neki, hogy mindig követeli. Szeretem a magyar rapzenét, több tucatnyi József Attila él közöttünk, és ők csak azok, akiket én hallgatok, természetesen lehetnek más géniuszok is, megbújva a sorok között. JA, sokan leszólják, réteg zenének tartják a rapzenét, pedig szerintem már bőven ez a mainstream, a rock és a többi klasszikus haldoklik.
„Ezek díjbeszedők, ezek sose voltak elsők..., Kőbánya alsó, Armani felső”, és az „irigylik a sok pénzt és a papír koronát”
sorok bömbölnek, végül is mindenki vele énekli, nagyon megoszlik a zenei ízlésünk a kocsiban (két kamasz lány, egy tízéves Down-szindrómás fiú, 52 évesen magam és a párom, aki húszas éveinek elején jár), de Beton.Hofi mindenkinél top ötös, bár a lányaink bevallják, nem mindent értenek, a magyar szleng kifog rajtuk néha, ilyenkor fordítunk.
Belfastban kicsit eltévedtünk, a klasszikus se eleje se vége, stílustalan brit utcák útvesztőjében csavargunk. A helyi Kádár-kockák megfelelői a vörös téglás sorházak az idegbajba kergetnek, minden város ugyanúgy néz ki lakóövezetileg. Végül megtaláljuk barátaink házát, letáborozunk pár napra. A pár napot maximálisan kihasználva rengeteget mozgunk. Én minden nap elmegyek futni is, de mindennap van tervezett csavargás is. Titanic múzeum, sok szabadtéri szobor, hihetetlen mennyiségű graffiti alkotás a falakon, egy hadihajó a Jütlandi csatából, galériák színesítik a napjainkat. Nem lehet nem úgy közlekedni, hogy a múlt nyomasztó árnyai ne vetüljenek ránk. Természetesen tanultam az ír történelemről az egyetemen, tudtam, hogy létezik IRA és láttam az Ördög maga című filmet a belfasti eseményekről, de élőben orrba ver az a komor múlt. Mindenhol hatalmas politikai graffitik, rajtuk mozgalmi jelmondatok, fegyveres emberek, önvédelmi fiatal önkéntesek felhívásai, komor vonások, fegyveres felvonulók.
A politikai graffitik általában egy egész falat kitöltenek, ha háromemeletes a ház, akkor akkorák.
Vannak közöttük igen idősek is, még a nyolcvanas évekből, láthatóan senki nem firkált beléjük, gondolom, szeretnek élni az ottani graffitis kamaszok… A feliratok fennen hirdetik, hogy csatlakozzon mindenki X avagy Y oldalhoz. Más dekorációk azoknak állítanak emléket, akik az adott helyen haltak meg, 13 évesen felrobbantott kislány képe, őt 1993-ban ölték meg, két férfi fényképe, akiket 1970-ben végeztek ki az IRA erői, másik 28 embert megsebesítve.
Ahogy megnéztem ezen alkotásokat, a lakásban elkezdtem utánaolvasni ennek a történelmi ciklusnak. Ez egy konkrét polgárháború volt, ahol Észak-Írország egyik fele a szabad Ír Köztársasághoz akart tartozni, a királyhű oldal pedig ezek ellenfelévé vált. A brit hadsereg nyilván próbálta szétválasztani a feleket, kiiktatva az IRA erőit, és ez a több évtizedes pokoli felkelés ezernyi és ezernyi áldozatot szedett. Végül is békét kötöttek a felek, de állítólag egy hadseregnek elég fegyver van elásva mindenfelé, és ha valami kiprovokálja, akkor az új generációs radikálisok azonnal beleállnának a konfliktusba. Hivatalosan 1998-ban kötöttek békét, de tavaly is voltak villongások, és amikor valami vita támadt Észak-Írország határáról, hogy ellenőrzés nélkül ne lehessen közlekedni Írországba, azonnal robbantott az IRA. Ez is pár éve történt. Egyszóval, ez egy ez Etnaként vagy Vezúvként szunnyadó konfliktus.
A harmadik napon a feleségem javasolta, hogy fizessünk be egy városnéző buszos túrára. Első reflexből azonnal arra gondoltam, micsoda kispolgári attitűd ez, de aztán arra jutottam, nem kell mindig a punkot játszanom. Ahhoz képest, hogy milyen gondolataim voltak gyerekvállalásról vagy kulturált borfogyasztásról, rendezett napirendről korábban, már megtanultam, hogy nem kell mindent azonnal csuklóból elutasítani. A busz a belvárosból indult, és meglepetésemre nagyon tetszett a dolog. A túra lényege, hogy bármikor és bárhol le lehetett pattanni a buszról, majd a következő járműre megint fel, s eszerint meg lehetett nézni a városban a palotákat, ginlepárlót, börtönmúzeumot, hajókat, Titanic múzeumot, mindent. Mi arra jutottunk, hogy a nagy falnál, a Béke Falnál szállunk le először, ami a polgárháború alatt elválasztotta a két oldalt. Rita már volt itt, azért is mondta, rám gondolva, hogy ez legyen az első. Jelzünk. Semmi. Nézem Ritát, de a busz csak robog tovább velünk. Na jó, gondolom, ez a hajó elment, de szerencsére a párom lepattan az emeletes busz felső polcáról, és megállíttatja az emeletest. A sofőr pironkodik, azt hitte, csak a gyerekek nyomták meg a gombot. Olyan barátságos, de mindenki más is, hogy nehéz elképzelni a néhány évvel ezelőtti élet-halál harcot.
Ahogy elhagyjuk a buszt, idegesen nézek szét. Voltam már pár szegény magyar vagy bolgár városban, ahol kecskék legeltek a romokon vagy disznók turkáltak a szemétben, kiégett házakon torz írások kiáltottak valakinek, de ez?!
Belfast belvárosa után, ahol csodálatos negyedekben, sikátorok, madárszigetek, hatalmas köztéri szobrok és modern épületek sorakoznak, ez a negyed szinte sokkolt. Először is, szinte senki nem volt az utcákon. A foghíjtelkeken tonnaszám a szemét, egy összefirkált híd alatt pár arc tűz körül szívta a krekket, mellettük sátrak. A sűrűn épült sorházak, hatalmas falak mögött lapultak, csak a tetők látszanak ki. Barátom leírásából azonnal felismerem, ez lesz a szabad ír rész, fenn a dombokon. Elkezdünk visszafelé menni és észrevesszük a Béke Falat, ami a célunk volt. A fal hármas osztatú, alul beton, aztán fém, majd rács a tetején. Azért épült így, mert először csak fém fal volt, de azon átlőttek, aztán amikor odakerült a beton válaszfal, akkor azon meg átdobták a köveket és bombákat. Végül ez a struktúra alakult ki, átlőhetetlen és átdobhatatlan kivitelben.
A kerítés végül is azért lett felhúzva, hogy megvédje a népeket mind a két oldalon. Hatalmas kapuk voltak rajtuk és ellenőrző pontok. Az a groteszk az egészben, hogy ír emberek éltek mind a két osztatban, de olyan izolációban, hogy a mai napig nincsenek közöttük találkozási pontok. Saját sulik, szórakozóhelyek, iskolák, sportpályák, minden külön. Ahhoz képest, hogy már 27 éve béke van elméletileg, nekem nem úgy tűnik, hogy barátságos a hangulat. A fal ugye ott púposkodik, de az út, ahol a turistabuszok és taxik sorjáztak, szállítandó a turistákat, a másik oldalról is le van zárva egy magas kerítéssel, ami csak rácsos és pár méteres, mögötte lakóövezet. Tehát a két lakórészt két kerítés is elválasztja.
Ahogy megérkezünk a fal egyik végéhez, találunk egy kávézót, kicsit amolyan Üvegtigris-feelinggel, valaki rátelepedett az új attrakcióra, ahova százával szállítják az érdeklődőket. A budi mellette egy fabódé, linóleum alatta, a büfében lehet venni pár gagyi emléktárgyat, üdítőt vagy kávét. A teraszon pár faasztal és pad, egy fiatal, láthatóan beszívott srác a pincér, a tulaj a kapuban áll, haverja egy padon cigit teker, vannak vagy 60-65 évesek, műfű hever az egész terület alatt, roppant megkapó látvány. A tulajdonos végtelenül udvariasan tessékel be, haverja is biccent, mutatja üljünk le, van hely elég. Parolázunk, megkapom a feketém, szürcsölgetem, a cigit tekerő ember mellém ül.
– Jó napot! – köszönök. – Hadd kérdezzem már meg: látom a kerítés eléggé meg van festve, lehet itt graffitizni vagy rajzolni a falakra? Mármint legálisan, nem tudom, ez valami emlékhely vagy csak helyiek festhetnek?
– Persze, a büfében lehet venni vagy bérelni filceket, és akkor lehet rajzolni!
Elégedetten bólintok, meghajlok az élelmességük előtt.
– Köszönöm, van nálam minden… – szerényen megmutatom a hátizsákom, van benne vagy tíz spré és vagy harminc filc, beszélgetőpartnerem elismerően néz, mondja ballagjunk már le, megnézné, mit kenek!
Ahogy sétálunk, elmondja, hogy az egyik rész a festésnek van, de a büfé melletti újonnan fehérre meszelt részre csak filcet szeretnének, mert ide az üzeneteit írja az a látogatócunami, amely naponta ingázik a belváros és a kerület között. Üzenetek százezrei tarkítják a falat, a fehérre kent részt is, de a graffitikre is firkáltak sokan filcekkel. Nézem a graffitis falat, jó pár nagyágyút ismerek az Instagramról, erős a felhozatal. A családomnak odaadom a filces zsákot, én fogom az egyetlen fekete sprémet, nem akarok brillírozni, csak valami kis egyszerűt. Alkalmi partnerem felajánlja, hogy csinál pár fotót rólam, elveszi a telefonom, megint meggyújtja a cigijét és nekilátunk. Egy perc alatt megfestem a kis emberkémet arra az apró helyre, ahol nem volt másnak munkája, bedobom a sprét a hátizsákomba. Új barátom mellé állok a falnál, nézzük a semmit, jól esne egy slukk a cigiből, de erősen szuggerálom magam, ez csak illúzió, nem lehet csalni, azonnal visszaszoknék.
Beszélgetünk mindenről, hogy kerültünk ide, meg hogy ő mit csinált az életben. Szívesen kérdeznék konkrét dolgokat is, de óvatos vagyok, nem akarok senkit megbántani. Arra jutok, hogy unionista lehet, illetve arról a környékről való, de ebben sem vagyok biztos. Pár perc trécselés után ő hozza szóba a zenét. Idősebb nálam, Deep Purple és Rolling Stones a műfaja, én mondom neki, hogy rapet hallgatok, de hirtelen bekérdezek, bele sem gondolva, hátha pont most leszek tapintatlan.
– Mi a helyzet a Kneecappel? Ismered őket?
Hirtelen megfagy a levegő, partnerem szuggerál, én meg őt nézem.
– Miért kérdezed?
– Annyit tudok, hogy írek, meg hogy van egy film róluk, de én nem hallgatom őket, nem is ismerem, pár számot meghallgattam, ennyi. A sztorijukat olvastam, hogy két díler gyerek, meg egy kiégett ének-zenetanár valami középsuliból maszkban, hogy ne ismerjék fel… igaz ez? Figyelj, én nem akartalak megbántani, nem ismerem a helyi viszonyokat, ha valami butaságot kérdeztem, kérlek, bocsáss meg, és ugorjunk!
– Nem kérdeztél butaságot. Hogy is mondjam, nem az én zeném, de nagyon tehetségesek… itt laknak nem messze...
– Itt?
– Ja… belfasti arcok, nagyon tehetségesek, de szerintem nem tesznek jót Belfastnak ezzel az egésszel. Figyelj, itt nagyon komoly háború volt, gondolhatod, mindent láttam. Most egy ideje béke van, de itt ez a fal is jelzi, hogy törékeny. Lassan elhalt a békétlenség meg a fegyveres erőszak, erre jönnek ők. Mit mondjak? Megint maszkok, agitálnak, szítanak. Igaz, ők fiatalok, ez a dolgok rendje, én öregember vagyok már, nem úgy látom, mint ők. Szóval a zenéjük fasza, meg ők is jó arcok, de baj lesz ebből. Látod ezt a sok palesztin zászlót is?
Bólintok, nem lehet nem észrevenni a zászlók ezreit az ablakokban, toronyházakon, boltokban, mindenhol, már az első pillanattól láttam, elképesztő támogatottsága van a palesztin ügynek.
– Na… mi vagyunk a palesztinok az ő tálalásukban, és ebben van is valami. Idejöttek az angolok, szétbaszakodtak mindent (hoppá, akkor köztársasági az úr!), évszázadokig vertek minket, még a világháború után is volt olyan angol, aki azzal hirdette a cégét, hogy katolikus ír nem dolgozhat nála. Évszázadokig büntetlenül mészároltak minket, érted? Szóval, a Kneecap dalaiban azért támogatják a palesztinokat a zsidók ellen, mert a mi sztorinkat látják benne, és ebben van is valami, mégis nagyon káros nekünk, érted?
Hümmögök valamit, nehezen követem a dolgokat de azért megy...
– Ott az a rohadt nagy toronyház, az angolok évtizedekig megszállva tartották a felső két emeletet, onnan néztek minket, de csak helikopterrel mentek fel, váltásra, mert lépcsőházba nem mertek bemenni. Ilyen világ volt itt… vágod? Szóval, a srácok most ebben vannak, és egyre népszerűbbek.
Olvastam sokat erről a zenekarról, de eddig így ebbe nem gondoltam bele. Sejtettem, hogy nem agysebész a két drogdíler gyerek, szóval nem biztos, hogy átlátják a világpolitikát, de megint elszégyellem magam, mert ők ebbe születtek. Ha ideszülettem volna, én is ebben pörgök, hót ziher… A történetük amúgy nagyon eredeti, meg a film is, de nem tudok állást foglalni. Elnyomja a cigit a barátom, eldobja a csikket, kezelünk, és visszaballag a büfébe.
Én odabattyogok a családomhoz, befejezték a rajzolgatást, kiírták, hogy Hungary, meg pár üzenetet és egy magyar zászlót. Ahogy melléjük állok, pár kisgyerek óvakodik ki a második kerítés mögül, ami csak egy végtelenül lehangoló rácsból áll, mint állatkertben a majmoké. Néznek minket, futásra készen, egy vörös hajú lányka, egy dacos kis srác, meg pár totyogós. A kislány odavakkant.
– Milyen zászló az, he?!
– Magyar!
Odanézek a falra, felhúzom a szemöldököm, basszuskulcs! A gyerekeim, akik ugye nem mélyedtek el eddig nagyon a magyar zászló rejtelmeibe, nem vették szigorúan a színkombót. Mivel a piros színt nem lelték meg, narancssárgát kentek fentre, meg a zöld sem az a haragos ...egyszóval, felfestettek egy majdnem ír zászlót, a szabad ír zászlót a királyságpárti negyed kapujával szemben, pár zord szülő már fészkelődik a másik oldalon, tényleg olyan kafa, hogy egy egyszerű családi sétát nem tudunk abszolválni, mindig megtaláljuk a szart a palacsintában.
– Gyerekek, gyertek csak ide, ne féljetek tőlünk! Szóval, ez egy magyar zászló, csak nem sikerült, kértek filceket?
Kiosztom a filceket mindenkinek, elkezdenek ők is irkafirkálni, mosolyog mindenki, futnak a vonalak. Nézem a gyerekeket, a családom.
Felnézek a szürke égre a koszos falakra, a fáradt szülőkre a másik oldalon, fényképeket gyártó turistákra, taxikra, buszok tucatjára, akik pénzért hordják az aktuális Mona Lisához a népeket. Látom a zsidó ismerőseim, a volt skinhead barátaim, cigány osztálytársam, Rita szüleinek zsidó barátnőjét, akinek gyerekei Izraelben élnek. Látom a zsidómentő nagyapámat, aki 110 embert mentett meg a nagy világégésben, s látom a zsidózó ismerőseim. Látom magam bevándorlóként, egy másik világban, kedves palesztin osztálytársaim Párizsban egy lengyel pap és két zsidó lány mellett ülve. Látom sokszínű ismerőseim, látom magam, ahogy egy romával verekszem 16 évesen és 36 évesen romákat ingyen tanító tanárként. Látok mindent, ezer szögből és ezer oldalról, kicsit olyan, mint egy kaleidoszkóp spiccesen.
Két éve egy kolbászsütödében dolgoztam egy téren. Hetente egyszer volt palesztinpárti felvonulás, több száz, jobbára egyetemista vonult fel, dobokkal, meg zászlókkal. Egy kollégám, szintén fiatalember, lelkesen kérdezte, megyek-e tüntetni a munka után? Néztem a fiatal arcot és a lelkes rajongást, láttam magam is a szemében, láttam magam huszonpár évesen...
– Kizárt dolog.
– Te nem jössz? Hogyan?
– Figyelj, én nem tudok már dobszóra menetelni, túl sokat láttam, túl sokat olvastam, és már nem tudom megmondani, hol az igazság. Már nem tudok pár szavas rigmusokban gondolkodni.
Láttam a döbbenetet a szemében, vén fasznak gondolhatott, lelketlennek, vagy isten tudja minek. Talán ezért szeretem a magyar rapet is. A választékos részét, az intellektuális szeletet. Kifinomult fogalmazása izgalomba hoz, finoman színezi ki a kifestőt.
