Tizenöt évesen tapasztaltam először, milyen az, ha valaki disszidál. Akkor még így nevezték azt, ha valaki illegálisan távozott az országból. A gimiben felettem járt kettővel egy rózsadombi srác, aki hegymászó és Hamvas Béla-rajongó volt, és akitől sokat tanultam sok mindenről. Többek között a megpattanásról is, ahogyan becézte a kivándorlást. Fél évig olasz menekülttáborban volt; mi, a barátai küldtünk neki mindent, amit lehetett, zoknitól kezdve könyveken át a tigris szofiig bezárólag. Ma Manhattanben él, művészeti faipari vállalkozása van, jól érzi magát, kifutotta az életét. Soha nem jött haza, még csak látogatóba sem. Szemfelnyitogató, filozófiai tanulmányai miatt nem tetszett neki a szájakat befogó rendszer. A másik ilyen ismerősöm – még a szocializmus idején – egy hárommal felettem, szintén a gimnáziumunkba (erős, óbudai oktatási intézmény, erős igazságérzettel rendelkező, okos gyerekekkel) járó fiú volt. Őt a maximális pontszáma ellenére, a hosszú haja miatt nem vették fel a BME villamosmérnöki karára, amitől berágott, de annyira, hogy egészen Bécsig rohant. Vállalkozó lett, ám később, már a ’90-es években hazajött Magyarországra, és söröző-vendéglőt nyitott.
A családunkban is volt egy külföldön, Bécsben élő rokon, a nagymamám nővére, akitől kora gyermekkoromban megtanultam, a burzsoák nem feltétlenül rossz emberek, ellenben diszkrétek, és bájuk is van. Rajta látszott, jól élhetőek az ott felépített, társadalmi egyenlőséget célzó rendszerek. Általa ismertem meg a banánt, narancsot, ananászt, a lila tehenes táblacsokit, és a zeneszerzős marcipángolyót. Érdekes pénzt adott a jó bizonyítványért, fényes volt és érthetetlen nevű, ugyanannyira titokzatos, mint azok a félhalk, zárt ajtók mögötti beszélgetések, ami a felnőttek között zajlott a gyerekek kizárásával. Izgalmasnak, különlegesnek tartottam ezeket a látogatásokat, amikor még az Astoria szálló kávéházába is bejutottam, ahol pirinyó ezüstkancsóból önthettem a nyugati vendégek számára őrizgetett, kövér, magyar földön tenyésztett tehenek zsírdús tejszínét, és tömhettem magamba a mazsolával teli, vastagon porcukrozott kuglófot, mintha életre kelt babazsúron lennék.
Aztán elérkezett 89, utána pedig a kilencvenes évek. Ledőlt a berlini fal, amitől kezdve szabad volt a népáramlás bárhonnan bárhová. Mit kutyul a sors, összejöttem a kitántorgott, bécsi fiúval, akiből sosem lett magyar villamosmérnök, viszont a hegyeshalmi határig autózott értem, hogy előbb odaérhessek, mint a már akkor is rozoga, vasszagú, használhatatlan illemhelyű MÁV-szerelvény a Hauptbahnhofra, és aki felfedeztette velem a számomra addig csak mesebelinek tűnő, nyugati világot. Akkor még hittem a hazámban, és abban, hogy minden ember ott boldogulhat, ahol született, így hazacsalogattam a szőke herceget, és megpróbáltuk együtt, otthon. Az, hogy nem sikerült, nem a rendszer hibája volt.
Az utóbbi években egyre gyakrabban járok külföldre, különösen Bécsbe. Egyrészt, mert megismertem, megszerettem, másrészt közel van, ha meg akarok pattanni az otthoni nyomasztás alól. Szeretem őrizni a kreatív energiámat, és nem bírom, hogy a magyar rögvalóság leszívja az alkotóerőmet. Alig három óra a prágai vonatút – szeretek szemlélődni, nézelődni, figyelni az embereket, és egy hosszabb, közösségi utazás remek terep erre – egy köztes bécsi megállóval, és máris egy rendezettebb országban, megtisztult gondolatokkal folytathatom a munkámat. Természetesen a világban zajló békétlenkedés, főként az orosz-ukrán háború, és a szinte folyamatos közzel-keleti válság itt is érezteti a hatását. Az energiaárak emelkedésével minden áru és szolgáltatás ára magasabb lett. A bevándorlás felerősödött, az „echte” bécsiek kezdenek kiszorulni szeretett városukból, az utcakép is rendezetlenebb, vannak kerületek, ahol éjszaka már nem érdemes egyedül kódorogni. A belvárosban rengeteg a magyar kéregető, talán a miénk, magyaroké az egyik legnépesebb hajléktalan-populáció. A bécsi szociális védőháló alattuk is kifeszül, ezért nem süllyednek a semmibe.
Egyikük véleménye szerint Bécsben még hajléktalannak is jobb lenni, mint Magyarba’ próbálkozni a tisztességes boldogulással.
A szakemberek azt vallják, minden embernek jár a gondoskodás intézménye, ha azt máshol nem kapja meg, hát itt. Bécs alulról-felülről nyitott város, ami nemcsak a szerencsétlen sorsúak bebocsátást kérő kopogtatására való kapuk kitárását jelenti, hanem a közgondolkodás mikéntjére is utal.
