A Pelicot-ügy iratai álltak össze előadássá abban a városban, ahol a családon belüli fasizmus borzalmával szembesülhetett a világ

Mi húzódik meg egy bírósági tárgyalás mögött? Száraz jegyzőkönyvek? Jogásznyelvű ítéletek? Vagy emberek, akiknek történetei gyakran túl fájdalmasak, túl ismerősek ahhoz, hogy valóban meghalljuk őket? A Pelicot-ügy hatalmas médiavisszhangot kapott Franciaországban és azon túl is. De vajon mi marad meg belőle? 

Egy ilyen ügyben a nyilvánosság könnyen kielégül a botrány részleteivel, miközben a lényegről – a mélyrétegekről, amelyek lehetővé tették mindezt – nem beszélünk eleget. Ehhez a diskurzushoz kapcsolódott az Avignoni Fesztivál hivatalos programjának egyik estéje, amikor a színház – művészeti hitvallásához hűen – nem önmagát, hanem a világot tükrözte vissza.

A Pelicot-ügy anyagait – bírósági jegyzőkönyveket, tanúvallomásokat, pszichológiai szakvéleményeket – nem dramatizálták, nem stilizálták. A két rendező, Milo Rau, a Wiener Festwochen művészeti vezetője és Servane Dècle dramaturg több száz órányi bírósági anyagból, valamint újságírókkal, ügyészekkel, kutatókkal, ügyvédekkel és feminista szervezetekkel folytatott beszélgetésekből állította össze a szöveget. 

A színpadi látvány egy bírósági tárgyalóterem elrendezését idézte: a Karmeliták kolostorának boltívei előtt, két oldalt fapadok sorakoztak, mögöttük vetítőfelületek.

Több mint ötven színész működött közre a felolvasásban – mindannyian a fesztivál különböző előadásaiban játszottak, és szabadnapjukon csatlakoztak a kezdeményezéshez. A közel négy órás előadáson mindvégig jelen voltak. A saját részletüknél felálltak, mikrofonhoz léptek, majd visszaültek a padsorokba. Fegyelmük a legszélsőségesebb pillanatokban is megrendítő maradt.

Az est alapjául szolgáló per anyaga – ahogy az előadásban elhangzott szövegek is – egyetlen történet köré rendeződött. Mazanban, ebben a Provence-i kisvárosban zajlott mindaz, amit később az Avignoni Törvényszéken tárgyaltak. Egy férfi, Dominique Pelicot több mint egy évtizeden át adagolt tudatmódosító szereket feleségének, Gisèle Pelicot-nak. Az online térből – többek között a mára betiltott Coco nevű csetoldalról – hívott meg férfiakat, akik megerőszakolták az eszméletlen asszonyt. Ő pedig mindezt videóra vette, archiválta: módszereket, neveket, időpontokat jegyzett fel. A rendőrség végül arcfelismerő szoftverekkel azonosított több mint ötven vádlottat. A tárgyalás három hónapig tartott, hatszáz órányi meghallgatásból állt össze a végső ítélet.

Az este elején és végén egyetlen zenei motívum hangzott el: egy kontratenor ária. Egy férfi torkából előtörő, áttetsző női hang, mint a herélt férfiasság allegóriája: hang, amelyből kivágták a hatalmat – és éppen ezért válik igazán hallhatóvá. A férfiasság ellentmondása, mely a barokk korban a heréltek operai szólama volt. Itt viszont ez a hang mintha az elvett testek, elnémított életek, és kioltott akaratok visszhangja lett volna.

Nemcsak a tartalma miatt – hanem mert ezek a mondatok túlmutattak az értelmen. Megdöbbentő volt, ahogy az elkövetők – Dominique Pelicot és társai – saját szerepüket kezelték. Többen még akkor is tagadták a jelenlétüket, amikor a videófelvételeken jól kivehetően látszottak. Mintha nem lenne közük ahhoz, ami történt. Mintha valaki más testében lettek volna jelen. A leuralás gesztusa nemhogy idegen maradt számukra, de természetesnek tűnt – sőt, sokszor mintha önmaguk elől is elfedték volna a súlyát. Voltak, akik azt vallották, gyerekkorukban maguk is bántalmazás áldozatai voltak. A fájdalmat, amit egyszer elszenvedtek, nem gyógyításba fordították vissza, hanem újra elkövették. Továbbadták a sérelmet, ezzel mintegy igazolást adva a dominancia újra termelődésének. Egy pszichológus szakértő szerint ezek az esetek nemcsak egyedi tragédiák, hanem egy társadalmi betegség tünetei: a korán elérhető, torzító pornográfia, a meg nem tört patriarchális struktúrák, az erőszak kultúrája.

Gisèle Pelicot egyik menye arról vallott, mennyire gyötri a lelkiismeret, amiért nem vette komolyan a jeleket. Pedig látta őket. Gyerekkorában maga is erőszak áldozata volt, ezért – elmondása szerint – érzékszervei kiélezetten reagálnak arra, ami felett egy átlagos szem elsiklik.

És valljuk be, mindezek után nem alaptalanul motoszkál mindannyiunkban a bizonytalanság: 

És ha látunk is jeleket – vajon van-e bátorságunk szembenézni velük? Mik ezek jelek?

Gisèle Pelicot sokáig azt hitte, beteg. Az emlékezet kihagyásai, a kieső órák miatt orvosi vizsgálatokra járt: Alzheimer-kórra, agydaganatra gyanakodott. De semmit nem találtak. Egy nap beidézték őket a rendőrségre. Aznap reggeliztek utoljára együtt. Amikor este már egyedül ment haza a kihallgatásról, összecsomagolt. Mint később mondta: két bőröndbe belefért minden, amihez még köze volt. A többit – a régi családi fotókat, albumokat – három gyerekével együtt elégették a kert végében. Nem akartak többé egyetlen képet sem megtartani egy hazugságokra épülő életből.

A nyilvános tárgyalás előtt úgy döntött: férje vezetéknevén szerepel tovább. Bár hivatalosan már visszavette lánykori nevét, tudta, hogy nagy figyelem irányul majd rájuk. És azt akarta, hogy ez a név — amelyet az unokái is viselnek — ne egy elítélt erőszaktevőről, hanem egy tanúságtevő asszonyról váljon ismertté.

Lánya az ügy nyilvánosságra kerülése után alapítványt hozott létre. A „Ne m’endors pas” – magyarul: „Ne altass el” – nevű szervezet célja, hogy felhívja a figyelmet a kábító- és altatószerek családon belüli alkalmazására. Arra, hogy ezek az anyagok nemcsak poharakba csempészett partidrogok formájában jelentenek veszélyt idegenek között, hanem sokszor épp az otthon biztonságának álcája mögött válik valaki áldozattá.

A Pelicot-ügy nemcsak egy férfi tetteiről szól. Hanem arról a szerkezetről, amelyben ezek megtörténhetnek. A patriarkátus logikájáról, amelyet Virginia Woolf szavai szerint úgy kellene látnunk, mint a fasizmus otthoni változatát. Amíg a hatalom és a férfiasság csak az uralom nyelvén tud megszólalni, a fasizmus újabb formái is újra és újra fel fognak bukkanni.

A színháznak ritkán van ekkora tétje. Amit láttunk, nem előadás volt – hanem felelősség. Talán így lehetne nevezni: a felelősség színháza. Egy olyan tér, ahol nem a szerepek, hanem a valóság kapott hangot. Ahol a jelenlét egyet jelentett a kiállással. Ha csak egy mondatot viszünk tovább ebből a történetből, akkor ez legyen ezé a bátor asszonyé, aki elsőként mondta ki: A szégyennek tábort kell váltania.