– New Jersey-ben született. Hogyan telt a gyerekkora?
– Normális körülmények között nevelkedtem, semmi kirívó nem történt gyerekkoromban. Édesanyám táncosként, édesapám színészként dolgozott. Már gyerekként rákaptam a jazzre, emlékszem, hogy ülünk otthon apukámmal, és hallgatjuk a jazzt a rádióból. Korán, hétéves korom körül kezdtem el zenét tanulni, az első dobtanárom egy mai napig aktív New York-i jazzdobos volt. Tizenegy éves voltam, amikor a család Washington D. C. környékére költözött, ott folytattam tovább a zenei tanulmányaimat.
– Megfordult Brazíliában és Afrikában is. A kalandvágy vonzotta?
– A West Virginia-i Egyetemen tanultam, a képzésen ismerkedtem meg a brazíliai és az afrikai ütőhangszerek bámulatos világával. Ösztöndíjat kaptam 2008-ban, ennek köszönhetem, hogy eltölthettem egy kis időt Brazíliában. Egy egyetemi program segítségével három hétre Ghánába utaztam, a későbbiekben mindkét helyre hosszabb időre visszamentem, így Brazíliában összesen egy évet, Ghánában pedig négy hónapot lehettem.
– Mindig könnyen mozgott a világban, mindenhol hamar belakta a teret?
– Húszévesen érkeztem meg Afrikába. Ennyire fiatalon nagyon nyitott az ember, minden érdekli, foglalkoztatja, nehéz a kíváncsiságának gátat szabnia. Csodálatos élményként gondolok vissza ezekre az időszakokra, komolyan belevethettem magam a zenébe, nagyszerű emberekkel, zenészekkel találkozhattam. Afrikában egy nagyon nagy tudású mestertől sajátíthattam el a dobolás fortélyait. Rendkívüli hatást tett rám, hogy autentikus környezetben hallgathattam az ottani zenét.
– Hogy látja, ha az Egyesült Államokban marad, milyen pálya várhat önre?
– Amilyen tágak a lehetőségek az Egyesült Államokban, olyan szűkösek is egy zenész számára. Sokak tapasztalata, hogy a zenei pálya mindenhol ingoványos terep. Az otthoni egyetemről ismertem egy szegedi lányt, megbeszéltük, ha Magyarországon járok, találkozunk. Az a hír fogadott Budapesten, hogy egy véletlen baleset miatt kórházba került, műtét vár rá, ezért az első itteni utam rögtön a nyolcadik kerületi sürgősségire vezetett. Amíg ő lábadozott, az egyik barátjánál laktam a Kiss József utcában, ő mutatta meg nekem a várost. Minden nagyon tetszett, magával ragadott, gondoltam, nem utoljára vagyok itt. Brazíliából érkeztem 2010 nyarán Magyarországra újra. Ott nem sikerült meghosszabbítanom a vízumomat, ezért pár hét alatt kellett kitalálnom, hova menjek tovább. Jól éreztem magam az Egyesült Államokban, de a kíváncsi természetem nem engedte, hogy egy helyen maradjak. Brazíliában egy üres lakásban a padlón aludtam, a zenélésnek éltem, a megélhetésem az angoltanítás biztosította. A második magyarországi utam alkalmával azt terveztem, hogy majd utcazenélésből tartom el magam, illetve angolt tanítok. Hamar megismertem a feleségemet, és ezzel eldőlt a sorsom.
A sok jó embernek köszönhetem, hogy soha nem voltam turista Magyarországon.
– Zenészként szitokszóként tekint a karrierre?
– Egy művész karrierje nem olyan, mint egy cégnél dolgozni, és menni feljebb a ranglétrán. Az egyetemen nem beszéltek arról, milyen alkotói pálya futható be, a zenére koncentráltak. Nem volt bennem félelem, hogyan alakul az életem, a pályám, mindenre nyitott voltam, új és új ajtók nyíltak előttem, és én bátran beléptem rajtuk. Elképzelhető, hogy otthon minden bonyolultabban alakul. Izgalmas élmény egy előtted teljesen ismeretlen országban bontogatnod a szárnyaidat, hiszen bárkivel találkozhatsz, és új irányt vehet az életed.
– Ez a nyitottság a sajátos attitűdje?
– Elterjedt felfogás, hogy az amerikai egy optimista nemzet. Ebben benne van, hogy bármi jó történhet az életedben. A szüleim engedték, hogy a magam útját járjam, támogattak a döntéseimben, soha nem korlátoztak. Jó, hogy volt pár évem, amikor szabadon körülnézhettem a világban, és kitalálhattam, milyen élet lesz nekem a legjobb.
– Nagyon jól megtanult magyarul. Könnyen adta magát a nyelv?
– A portugál nyelv elsajátítása különösebben nem esett nehezemre, a magyart nehezebben tanultam meg. Sokat segített ebben, hogy Sajókazán, Ózdon és Alsózsolcán taníthattam angolt gyerekeknek 2011 és 2013 között. Sajókaza volt az első hivatalos tartózkodási helyem Magyarországon. Minden héten vonatra szálltam, majd Miskolcról érkeztem meg Sajókazára. Zömmel roma gyerekek jártak az iskolákba. Amerikában a cigányok hallatán azonnal egy nagyon egzotikus, különleges, varázslatos, a művészetekben jártas, sokat utazó nép ugrik be mindenkinek. Nagyon jól telt a velük töltött idő. Nem sokáig, de átmenetileg borsodi tájszólásban beszéltem magyarul.
– Hogyan indult a Danny mesél projekt?
– Az egész véletlenül kezdődött. Egyik tanítványomnak megmutattam pár zenés videóm, amit ő megosztott az anyukájával, aki történetesen a Kabóca Bábszínház igazgatója volt. A videókon felbuzdulva megkérdezték, nem csinálnék-e egy afrikai előadást. Afrikai népmesével készültem, magyarul adtam elő a mesét, nagy sikert arattam vele. Az előadásaim egyedisége, hogy rengeteg hangszert szólaltatok meg bennük, játszom, bolondozom, gesztikulálok, megpróbálom életre kelteni a mesét. Kezdetben népmeséket dolgoztam fel, később saját vagy közösen írt, egy-egy nép motívumait felhasználó meseszövegeket adtam elő, és kísértem a magam szerezte zenei aláfestéssel. Organikusan fejlődött a gyerekelőadói pályám, lassan-lassan díszlettel, bábbal, újabb hangszerekkel egészült ki.
– Egymást követik a fellépések?
– Rendszeresen hívnak fesztiválokra, kultúrházakba, vidéki rendezvényekre. Az ország legkülönbözőbb helyein léptem már fel, kezdve a legkisebb falvaktól a nagyobb városokig. Imádom, hogy az új helyeken a gyerekek szinte azonnal bekapcsolódnak, megtalálják a közös hangot az előadással. Sok érdekes helyre kapok meghívást, tetszik, hogy fura nevű falvakban, településeken játszhatok. Nemegyszer töprengtem azon, mit gondolhat rólam a közönség: itt van ez a fiú Amerikából, és afrikai hangszereken bolondozik – egy-egy előadás alatt sok szóviccet mondok –, szerencsére mostanáig mindig kedvező és pozitív volt a fogadtatás.
Egyszer egy aprócska faluban léptem fel, ahol egy nagydarab, tetovált férfi ült előttem, aggódtam, mit szól az egészhez, a végén nagy örömömre vett egy lemezt.
Mindenhova nagy nyitottsággal és kíváncsisággal megyek.
– Milyen előnyök származhatnak az élő mesehallgatásból, a zenés mesélésből?
– Sokkal több zenés mese kellene.
Tudományosan igazolt tény, hogy az élőben hallgatott mese fejleszti a kognitív képességeket. Meg vagyok győződve róla, hogy a mesehallgatás felbecsülhetetlen kincs.
Gyerekkoromban az én édesapám is rendszeresen olvasott nekem mesét, nagyon jó szívvel gondolok erre vissza. Sajnos a mai gyerekek kissé elszoktak ettől a műfajtól. Sokan panaszkodnak arra, hogy a tévében vetített és a telefonon elérhető, nem mindig értékcentrikus, jó minőségű rajzfilmek iránt nőtt meg a kereslet a gyerekek körében.
– Ennyi idő után hogyan gondol az itteni életére?
– Sokszor vezetek egyik furcsa nevű faluból a másik különleges nevű faluba, az autó meg tele van pakolva hangszerekkel. Olyankor eszembe jut, micsoda őrület, hogy én itt vagyok, és ezt csinálom – elmondhatatlanul jó érzés. Hálával tölt el, hogy valami egyedi, rendhagyó dologgal foglalkozhatok, nem számítottam erre az életformára.
– Nincs honvágya?
– Magyarországon otthon érzem magam. Kétévente járunk vissza az Egyesült Államokba. Budakeszin élek a feleségemmel és a három gyermekemmel, reggelente sétálok velük az óvodába, zenélésből élek, minden olyan természetes és magától értetődő. Nem gondolkodom azon, hogy jobb lenne-e Amerikában vagy máshol, én itt, ebben a környezetben, a meglévő dolgaim között vagyok elégedett és boldog.
