Néha kicsit azért irigykedek, hogy nekünk nincsenek igazi arisztokratáink. Megbeszélhetnénk egy jeles ünnep után, micsoda kifogástalan eleganciával öltözködött fel egyik-másik tiszteletre méltó hölgy, példaként állíthatnánk a fiunk elé az urak stílusát, tanulhatnánk az okos, bölcs nyilvános beszédeikből, csodálhatnánk a hibátlanul szabott öltözékeiket, finom ékszereiket, visszafogott stílusukat.
Gazdagjaink persze vannak, sőt, nagyon-nagyon gazdagjaink, de éppen miattuk tapasztaljuk, hogy a két dolog, azaz a vagyon és a kifinomultság messze nem ugyanaz. Akik nekünk jutottak, mintha egymásra licitálnának a jó ízlés határán messze túlmenő rongyrázásban. A nők, ha körön belülre kerülnek, átalakulnak, mint a pillangó, de míg a színpompás rovarok a természet mesterművei, ezeket a leányokat szike és injekciós tű formálja új emberré. Megsértődnek slágerszövegeken, forintmilliárdokat érő jachtról, magánrepülőről egy kis kitérőt téve adományozó körútra indulnak, bezsebelik a hajbókolást, értetlenkednek a „libsik" nyafogásán, akik azt teszik szóvá, hogy a jeles alkalmon viselt nyakék többet ér, mint a közpénzen hízott vagyonból tett felajánlás. Nem tudom, mennyivel másabb érzés, ha egy nagyobb családi ház árába kerülő táska belsejében maszatolódik szét a rúzs, azt sem, hogy a fogadásról megmentett, alufóliába csomagoltatott királyrákos szendvics onnan jobban esik-e később, mintha egy vászonszatyorban pihent volna addig. Tény, rajtam még sosem volt félmilliós cipő, de kíváncsi lennék, mitől tud tízszer annyit, mint a tizedébe kerülő. Legtöbbjük nem viseli, csak hordja vasalatlanul a legnagyobb külföldi divatházak termékeit, de hiába, kígyóvállon ugyanúgy nem segít a drága zakó, mint öreg lovon a cifra szerszám. Mi táplálhatja ezt a szinte versengő rongyrázást? Talán, hogy az ölbe hulló talmi siker nem hoz nyugodt álmokat? Hogy ott motozhat az elme mélyén a rettegés, hogy egyszer vége a közpénzből íratott tündérmesének? Hogy a barátságot mímelő kéz elengedi az övéket, és ők ott maradnak meztelenül? Hogy majd felszívódik lassan a botox, a gyémántgyűrű egy aukciós ház katalógusába kerül, a vízre néző villát ősi borászcsalád veszi meg, hogy terménytárolónak használják, ahogy eredetileg a telekkönyvben szerepel?
Eljátszom az ötlettel, mennyire elegáns lenne tőlük, akiknek állítólag a magyarok a legfontosabbak, ha hazai tervezőket karolnának fel. Nem mesterségesen teremtett márkára gondolok, hanem tehetséggel, valós szellemi háttérrel megalkotott öltözetek, ékszerek, lábbelik tervezőire. Az lenne az igazán menő. De ahhoz ízlés kellene. Ehelyett úgy tesznek, mint az öreg halász nagyra vágyó felesége, aki egyre hajmeresztőbb kívánságokkal szekálta a csodatévő halat, míg az végül besokallt a kivagyiságtól, és a mese végén a pár újra a kis kunyhóban találta magát. Ha egyetlen aranyhal helyett rengeteg kis hal gondolná azt, hogy elég volt, jövőre velünk is csoda történhetne. A rajtunk élősködők közül sokan visszapottyannának oda, ahol a helyük lenne.