Mindenki mindenkit átver – Gárdos Péterrel a manipuláció természetrajzáról

Önéletrajzi ihletésű a Hamisítók, de miért várt ennyi ideig a megírásával? Hasonlóképp sok dilemmával járt az ábrázolása, mint annak idején a Hajnali láz?

A szüleim történetét papírra vetni lelki vívódások miatt tartott sokáig. A Hamisítóknál nem ez volt a helyzet, szakmai szempontból azonban mégis ennek a megírása bizonyult a legnehezebbnek. Ennél a könyvnél pontosan tudtam, mit szeretnék: amikor hirtelen rádöbbentem arra, hogy a mindennapok, amelyek most körülvesznek, voltaképpen ugyanolyanok, mint amelyeket én 1971–72-ben éltem, akkor magától értetődővé vált, hogy ennek a regénynek meg kell születnie. De az is igaz, hogy soha ennyiszer nem írtam még át szöveget, soha ennyiszer nem voltam elégedetlen azzal, amit viszontláttam reggelente a gépemen. Ez érdekes tanulság volt.

Összefügghet ez azzal, hogy a Hamisítók az első regénye, amely nem forgatókönyvből lett regény, hanem az első pillanatól annak készült?

Olyannyira annak készült, hogy tulajdonképpen rímel első regényírói kísérletemre. A 70-es években elemi erővel hatott rám a Filmhíradónál tevékenykedők élete, olyannyira különös sorsokra csodálkoztam rá, hogy elhatároztam, erről a világról regényt írok. A kísérlet címe Kitüntetés volt, a főhőse pedig az a főrendező, aki a Hamisítók elején megtapostatott a főhőssel, Goldstein Balázzsal – a való életben pedig velem – egy adag negatív filmet. A közel százoldalas kéziratot akkor betettem a fiókba, és elhatároztam, hogy egyszer majd játékfilmet készítek belőle, aztán a sors másképp döntött. Amikor elkezdtem foglalkozni az új regényemmel, szerettem volna felhasználni a régi szöveget, de az elveszett, így maradt az emlékezet. Úgy sejtem, hogy számos alapélményem, amelyet a Hamisítókban megírtam, a Kitüntetésnek is dramaturgiai mozgatórugója lehetett.

Az említett megtapostatás – annak érdekében, hogy a felvétel archívnak hasson – az ősélménye a hamisítással kapcsolatban?

Igen, korábban el sem tudtam képzelni ilyesmit. A híradófilm az maga volt a legautentikusabb faktum. Ám amikor huszonhárom évesen beléptem a Filmhíradó szerkesztőségébe, valóban ez volt az első élményem, már az első napom délelőttjén. Egyszerre volt kiábrándulás és felismerése valaminek, ami aztán meghatározta az egész híradós ténykedésemet, sőt az a gyanúm, hogy az egész filmes pályafutásomat is. Beleszerettem ugyanis a műfajba, a híradózásba, miközben tudtam, hogy ez sem más, mint egyféle manipulációs eszköz, amely mélyen elrejti ezt a tulajdonságát. A néző azt gondolja, hogy a híradó alkalmatlan arra, hogy befolyásolja – miközben a leginkább alkalmas rá, hiszen a legeredetibb valóság látszatát kelti. Én például a játékfilmjeim közben erre, a fikció szentesítésére használtam a híradó műfaját.

Az önéletrajziságot a könyvben a főhős, Goldstein Balázs sorsának bizonyos elemei jelentik: nem vették fel a Színművészetire, ezért a bölcsészkarra ment, a Filmhíradónál dolgozik, Rákosiról akart filmet forgatni, a Zálogházi portrék című híradós anyag pedig, amely körül a Hamisítók története bonyolódik, ténylegesen benne volt egy 1971-es Filmhíradóban az ön anyagaként. A regényben a problémát az okozza, hogy a tudósításban egymás mellé kerül egy a perzsabundáját egy újabb vásárlása miatt zálogházba adó nő, valamint egy leányanya, aki a gyerekének venne gyógyszert a réklijéért kapott pénzből. Az eredeti, a Film­archívum oldalán is megtekinthető anyagban azonban a leányanya nem, csak a bundát vásárló hölgy szerepel.

A fikció a regényben az, hogy a Goldstein által forgatott Zálogházi portrékat provokációnak bélyegzik, utólag cenzúrázzák, és ráállítanak két belügyi tisztet a készítőjére. A valóságban a saját anyagomból azt a bizonyos réklis leányanyát a főszerkesztő még azelőtt kivetette velem, hogy a riport a mozikba került volna. Egyébként ahogy a könyvbeli zálogházi anyagot, úgy az enyémet is látta Kádár János, aki még a csonkolt változaton is fel volt háborodva, és valóban igazoló jelentést kellett írnom az eset kapcsán. A Hamisítók alapötlete, hogy mi történt volna, ha nem vágatják ki a riportból a provokációt. Ez lett a regény kígyótojása.
Az, hogy a zálogházi filmhíradóban ez a két ember – a perzsabundás és a leányanya – egymás mellé került, váratlanul kritikájává lett a rendszernek. A mélyszegénységnek és az álszent kivagyiságnak az akkori ellentmondása mára egészen más fénytörésbe került. Ma már nem szégyen a gazdagság, sőt kérkedni szokás vele – Kádár viszont hangsúlyosan puritánnak igyekezett mutatni magát. A Hamisítók remélhetőleg segít megérteni, hogy ezek a dolgok tegnap miképpen működtek, és az olvasó összemérheti azzal, hogy ma miképpen működnek.

A Filmhíradó szerkesztőségében történtek élő és hiteles leírása nyilvánvalóan saját élményekből táplálkozik, de mi a helyzet azzal a szállal, amely a két elhárítótiszt és a nyomozásuk körül bonyolódik? A beszervezésekről, a jelentésektől bennfentes információi csak keveseknek lehettek.

Személyes tapasztalatom valóban kevés van ez ügyben, de sok utólag megjelent írást, kutatást elolvastam a téma kapcsán. Ami mégis személyessé teszi ezt a szálat, az az, hogy a Hajnali láz írásakor kikértem a Történeti Hivatalból a papámra (Gárdos Miklós baloldali újságíró – a szerk.) vonatkozó iratokat. Akkortájt jelent meg Esterházy Péter Javított kiadása az édesapjáról, és megijedtem, mi van, ha mégsem tudok eleget az apámról. A hivatalban összegyűjtöttek számomra egy jókora paksamétát. Óriási megkönnyebbülés volt ebből megtudni, hogy nem ő jelentett, hanem róla jelentettek. Ezeket a dokumentumokat megőriztem, formájukat, bikkfanyelvezetüket fel tudtam használni a regényben.

Akár az apácának induló, majd a rendőrség kötelékében kikötő nyomozónőre, akár a szexuális orientációjával megzsarolt, nemesi származású statisztaszervezőre gondolunk, számos olyan sors megjelenik a Hamisítókban, amely jellemző lehetett a ’70-es évek Magyarországán.

Nyilvánvaló alapvetés, hogy a történetnek „színhelyesen” kell szólnia a Kádár-korszakról. Az emlékeim megvoltak hozzá, csak elő kellett őket hívni. Ahhoz, hogy ezt az úgynevezett „puha diktatúrát”, annak sötét machinációs játékait pontosan ábrázoljam, jól jött, hogy volt szerencsém ismerni – éppen a filmhíradós múltam révén – ezeket a figurákat. Ilyen volt például a statisztaszervező alakja. Ő a valóságban is remek, tisztességes ember volt, nem jelentett gondot, hogy a sztoriban rá osztottam az áldozat szerepét.

A hiteles korrajz összetett metaszinttel párosul a regényben, már ami a hamisítás értelmezését illeti. A zálogházi híradós anyag, amely a „valóságban” nem történt meg, mondhatni, hamisított, hiszen statiszták szólalnak meg benne. Amit viszont a statiszták bemutatnak, az mégiscsak a valóság, még ha a hatalom nem is akarja azt megmutatni.

A hamisításnak ez a duplafenekűsége tudatos, és meghatározta a regény szemléletét. A könyvben például nagy szerepe van a „regény a regényben” szálnak, amelyben Goldstein Balázs emlékezik az apjáról. Ez is tele van hamisításokkal. Vagyis, mondhatni, mindenki mindenkit átver – az egész rendszer hamisításra épül. Ehhez érdekes adalék, hogy valamikor a ’70-es években megbízott engem a KISZ KB, rendezzek egy filmet a manipuláció természetrajzáról. Az ifjúsági szervezet legjobb erői próbálkoztak átveréssel – manipulálással – egy álságos gyógyszerkísérlet kapcsán. Mikor bemutattuk a kész filmet a vezetőknek, néma csendben fogadták, aztán végleg elsüllyesztették. Nekik sem volt jó szembenézni a korszak lényegével.

A jelen manipulációjának ráadásul hosszan tartó hatása is lehet. Ahogy a regényben is elhangzik: „A történelem, mióta létezik a képrögzítés, nem több, mint naiv illúzió”. Vagyis a jelen meghamisítása a kollektív emlékezetre is hatással van.

Jó példa erre az az 1919-es film Kun Béláról, amelynek utólag készült negatívjait mi tapostuk meg, így hamisítottunk. Harminc évvel később a National Geographic egyik műsorában láttam viszont ezeket az igazi archívok közé keverve. Ilyen esetben persze felmerülhet a kérdés, hogy hamisítás vagy rekonstrukció. A néző, a befogadó szempontjából azonban nem mindegy, hogy ő elhiszi, hogy az adott dolog megtörtént, vagy tudatában van annak, hogy történt valami, amit ezúttal megpróbáltak rekonstruálni. Egyszerre elméleti kérdéssé válik: mikor vagy átverve? Te magad mit tartasz átverésnek? Hol van az a határ, amikor a hamisítás már erkölcsileg vállalhatatlan? Ezek a kérdések Goldstein Balázs alakja kapcsán is felmerülhetnek az olvasóban. Goldstein hiheti azt, hogy ő a zálogházi riportját a valóság leghívebb lenyomataként készítette el. A valóság rekonstrukciója adott esetben lehetett hitelesebb bármely dokumentumfelvételnél.

Napjainkban a mesterséges intelligencia már nem is a valóságot hamisítja meg, hanem képes olyan „valóságot” is előállítani, ami soha nem is volt. Mit üzen a Hamisítók ennek kapcsán a mai olvasóknak?

Ne higgy a szemednek! Mindenben kételkedni kell, a kételkedés pedig jó alapállás, fontos, hogy ne dőlj be a szirénhangoknak. Hogy életben maradj.

A történet végén Goldstein is választ egy életben maradási stratégiát, amely ugyancsak a valóság, sőt, tulajdonképpen saját maga meghamisítására épül.

Kaméleon lesz, elkezd szerepet játszani, amely abban a korban az életben maradás egyik eszköze volt. Attól tartok, ma is az.