A rá következő nap délelőttjén Kelemen, ki úgy érezte, bőven van még mit toldania a Rodostót leíró költeményén, a házak közt csatangolva ihletet vadászott. Ekkor vette észre a filagóriák felől közeledő Spax Erzsit, épp egy minutával azelőtt, hogy amaz felfigyelhetett volna őrá. Percig sem habozva benyitott a legelső kapun, és az elébe siető szolgához fordult:
– Sürgős ügyben vezess azonnal az uradhoz!
„Vajon kihez lesz szerencsém?” – töprenkedett, mert a nagy rohanásban meg sem nézte, melyik házba nyit be.
– Bon jour, monsieur Clemens! Miben lehetek kegyelmed szolgálatára? – kérdezte egy hang franciául, amint belépett a fogadószobába. „Cseberből vederbe” – suhajtott nagyot Kelemen, és meghajlással viszonozta Vigouroux báró köszönését.
– Tán csak nem felséges keresztapámat érte baj? – faggatózott amaz.
– Nem hinném. A szakállát mossa.
– Csakugyan, a hó második keddje vagyon. Akkor hát? Csupán erről kívánt hírt adni? – váltott gyanakvóra hirtelen a házigazda, aki pontosan tudta, hogy az egy szem Ilosvayt kivéve a fejedelem udvarát alkotó nemesurak utálják, mint a kukoricagölődint, ezért fel sem merült benne, hogy a kamarás esetleg a csevegés kedvéért zörgetett volna hívatlanul be hozzá.
Kelemen közben lázasan gondolkodott ugyanezen: ugyan milyen indokkal magyarázza ittlétét? Szétnézett kutatón. Igen, azt megkérdezhetné, miért nem lóg csillár a mennyezeten, de ez nem ígérkezik kellően terjengős társalkodásnak. „Akkor nézzük onnét, mit tudunk a franciákról!” – gondolta, miközben kitartón mosolygott a báróra. „Francia kártya, franciasaláta, francia módi, a gall kakas… az ám, a gall kakas, ez jó! Mit csinál egy gall kakas? Búbolja a gall tyúkokat. Igen, igen, a franciák híresen járatosak a szerelmi szövevényekben. Mi lenne, ha a báró elébe tárnám gyötrő kételyeimet? A reménytelen ideált üldözzem-e országon-világon, árkon-bokron által, vagy megalkudjam a sors felkínálta házi örömökkel? De illendő-e vajon így ajtóstul rontanom a házba, azok után, hogy így, ajtóstul rontottam a házába? Inkább finoman kellene araszolgatnom, valamely közömbösebb tárgy felől közelítve, míg mondandómig érek.”
– Nos? – türelmetlenkedett Vigouroux.
„Hej, de sietős e bitangnak! Itt terpeszkedik, a szélhámossággal szerzett házában, holott azt beszélik, ha a fejedelem nem fogadta volna a szolgálatába, talán még a Bastille-ba is zárják, mert az osztrákokkal megismertette a selyemkészítés féltve őrzött titkát, nagy csapást mérvén ezzel a francia selyemiparra.” És e ponton érezte, hogy nem nyújthatja tovább a csöndet. Tán kockázatos az állítólagos bárót korábbi életének e veszedelmes kalandjáról faggatnia, még sincs más választása.
– Mint véli kegyelmed: Erdélyben vajon megélne-e az eperjfa? – bökte ki végül, minden merszét összeszedve.
– Ne haragudjék kegyelmed, nem ismerem Erdélyt elég alaposan – felelte csodálkozva Vigouroux. – Már vagy fél éve nem is jártam a tájékán.
– Milyen szomorú – hördült fel Kelemen, ki tizennyolc esztendeje álmodott minden éjjel a zágoni bércekkel.
– Megpróbálni biztosan érdemes. De miért kérdi kegyelmed?
– Ugyanis… – habozott Kelemen, majd füllentett egy erőset. – Tudniillik van egy néném. Egy valóságos, hús-vér néném. Nem én találtam ki, higgye el kegyelmed!
– Elhiszem. Nékem kettő is van – vágta rá hetykén Vigouroux.
– Igazán? – nézett rá csúnyán Kelemen. Nem esett jól neki a letromfolás.
– Na jó, talán túloztam – jött zavarba Vigouroux, ki nem bírt rájönni, milyen titkos kelepce rejlik e családi viszonylatok mögött. – De egy biztosan akad valamerre. Nagy a család.
– És ez a néném haza akar térni Erdélybe. Most ugyanis Konstantinápolyban lakik – lendült bele Kelemen. – És igencsak érdekli, vajon…
– Vajon?
– Vajon minő bogarak esznek eperjlevelet – terítette ki a lapjait, és lehorgasztott fejjel várta, hogy a francia a szolgáival dobatja ki, egyenest Spax Erzsébet szélesre tárt karjába.
– Azt hiszem, kegyelmed pontosan tudja a választ.
„Miért nem azt kérdeztem, amit akartam? Miért vagyok ilyen málé? És minek jöttem be ide?” – ostorozta magát. Tovább azonban nem juthatott az önmarcangolásban, mert a báró megragadta karját, és valósággal átlódította az ebédlőbe. Szempillantás alatt bor és gyümölcsök kerültek az asztalra, belőle pedig hömpölyögve áradt a szó. Boldog volt, hogy lám, megtört a jég közte és e magyar csürhe közt, és ehhez végre nem királyok viselt dolgairól és nagyurak intrikáiról kell világpolitikai léptékű hazugságokat kiötlenie.
– Tudja, édesapámtól tanultam meg a ruhaneműk szeretetét, gondolok itt főleg a selyem alsóneműre.
– Ah, igen. Hallottam, hogy szabómester volt Littichben.
– Rágalom! Főnemesi származék vagyok, kamarás uram!
– Bocsánatát kérem, báró úr.
– Már megszoktam. És az való, hogy atyám igen jól értett a drága kelmékhez. Meglepő-e, ha már gyermekfejjel saját selyemgyárról ábrándoztam? Mindenféle kukacot próbáltam rábírni, hogy mindenféle levelet fogyasszon, és bár meg is tették, mégsem lett belőle egy arasznyi selymem sem.
– Persze. Hiszen azt csupán a selyemeresztő bogár hernyója készíti eperjlevélből.
– Ez köztudomású – legyintett a báró. – A nagy titok nem ebben rejlik, hanem a bogárkák felnevelésében! Ahhoz bizony kövér leányok szükségeltetnek, nagy keblekkel.
– Fontos, hogy még leányok legyenek? – kérdezte Kelemen, aki lassan rátért volna a szép özvegyasszony miatti hányódására.
– A kövérség a fontos, meg a nagy keblek.
– Olyat lelni odahaza bőven – felelte Kelemen, és felrémlett előtte drága édesanyja, aki a keblén hordozta a dézsát. – Ha az eperjfa megél… Hanem mire is valók e leányok? Vagy asszonyok, csak kövérek legyenek?
– A selyemeresztő bogárnak a tojása igen-igen apró. Amikor tojik, egy papirosra teszik, a papiroson hagyván egynehányszáz tojást, az odaszárad, és azt jó helyre teszik tavaszig. Azt a papirost adjuk oda valamely kövér leánynak, aki azt a kebelébe tévén, a melegtől egy kevés idő múlva ott életre kapnak. Amidőn egy kevéssé nagyobbak lesznek, gyengén be kell takarni őket falevéllel, s a derékaljuk is falevél legyen.
És így tovább, háromfertály órán keresztül. Kelemennek mit volt mit tennie, a selyemeresztés valahány fortélyát az eszébe véste, és lassacskán letett róla, hogy szerelmi gyötrődéseit szóba hozza. A selyemfonál csak nyúlt, nyúlt, már kilencszáz lábnyinak érezte, midőn a szolga benyitott a terembe, és jelentette:
– Az a Spaxosz vansz itt.
Kelemen úgy érezte, e fonálból mármost sodorjanak selyemzsinórt, amellyel ő nem habozik torkát elszorítani.
– Ah, a hölgy francia nyelvleckéket vesz tőlem, nem illendő őt megváratnom – mondta sajnálkozva Vigouroux, mert még éppen csak gubózni kezdtek az ő bogárkái.
– Nem, azt nekem sem volna illendő – felelte talányosan Kelemen. – Majd máskor folytatjuk.
Ezzel kivetette magát a nyitott ablakon, és kissé fellélegezve, de kétségei alatt roskadozva eltűnt a Spax Erzsébet nélküli utcácskák valamelyikében.
Vége a folytatásos részletközlésnek
